– A könyv megjelenése után egy évvel színpadra állították a Kitelepítést. Ez volt a szándéka, vagy véletlenül alakult így?
– Árkosi Árpád rendező jó barátom, több darabomat rendezte korábban. A talán legtöbbet játszott Júliát is szerette volna színpadra állítani még a regényem tavalyi megjelenése előtt, végül az előadás nem készült el. Miután elolvasta a Kitelepítést, megtalálta magának a színpadra való szöveget, és máris nekilátott. Nekem nem voltak színpadi terveim vele. Dramaturg vagyok, de ennek a könyvnek a színházi útja nem az én dolgom. Árkosi egy kísérletező, örök fiatal szellemiségű rendező, megbízom benne. A készülő előadásról nem tudok még semmit persze.
– Mi volt az az ébredés, és mit jelentett abban a korban, amit édesapja elindított, és amiért később börtönbe vitték?
– A II. világháború idején, bizonyára a háború traumáival összefüggésben a református egyházon belül volt egy nagyon jelentős szellemi, lelki megújulás. Ő akkor itt tanult Debrecenben az egyetemen, és mélyen megérintette a Bethánia mozgalom néven ismert ébredési hullám. Az ébredés fő vonala hűséges maradt az egyházhoz, még akkor is, amikor az egyház nem védte meg apámékat a bebörtönzéstől. Az erdélyi evangélikusok bátrabbak voltak, látszik is a különbség, hogy hány református és hány evangélikus lelkészt ítéltek el 1958-ban. Az Erdélyben CE Szövetségként ismert Bethánia mozgalom követői nem voltak hajlandóak félni, és az az ember, aki nem fél, bármilyen diktatúrában veszélyes. Hitelvi értelemben nem volt semmi felróható a munkájukban.
– Újítónak számítottak?
– Annak tekintették őket, de ma már más fénytörésben látjuk a tevékenységüket. Sokkal inkább a hitvallásokhoz, semmint az aktuális egyházi vezetéshez maradtak hűségesek. A zsinatpresbiteri egyházi struktúra érvényesülését sürgették, nézetük szerint a református egyház mértéken felüli klerikalizálódott, és ők hangot adtak ennek a kálvini tanításokból nem következő torzulásnak. A református tanítás az egyetemes papságot hirdeti, minden hívő ember lelkész, bármilyen feladatot lásson is el az egyházközösségben. Az ébredés legnagyobb evangelizátorai csak kis mértékben voltak tanult lelkészek, a nagy hatású Szikszai Béni egyháztörténeti léptékű példája a református lelkiség valódi karakterének. A missziói szemlélet, a közösségi irányultság, a fölösleges hierarchiák lebontása nagyon erősen meghatározta a Bethánia gondolkodásmódját. Tulajdonképpen csak azt kérték számon, amit az egyház hirdetett magáról szavakban.
A kommunista időkben nagyon sok érdek fűződött ahhoz, hogy minden, ami az egyházban zajlik, az a templom falai között maradjon, közben persze az egyház valamennyi intézményét betiltották, a javakat államosították.
Magyarán a missziói magatartást üldözte a diktatúra, és a megalkuvó egyházi vezetés közreműködésével be akarta szorítani a templom falai közé a Bethánia mozgalmat is, ami viszont nem sikerült. A lelkészek számon tartották a falu gondjait, apám például járdát öntött a faluban, a „bethánisták” házi bibliaórákat szerveztek, szegényeket láttak el. Bizonyos szempontból egy párhuzamos, erősen kritikai társadalmat hoztak létre.
– Egészen a rendszerváltozásig jelen van ez a mozgalmi attitűd az egyházakon belül.
– Ha az 1989 előtti időkről beszélünk, akkor elmondhatom, hogy folyamatos illegalitásban éltünk. Én is ebben az „underground” közegben találtam meg önmagamat. Szinte magától alakult ki egy alternatív valóság, ami erősebb volt a diktatúra létező valóságánál, hiszen az egy Patyomkin-világ volt. Amikor Dél-Koreában meglátogattam a két Koreát elválasztó demilitarizált zónát, és átnéztem, ahonnan jól át lehet látni a másik oldalra, egy szellemfalu képe tárult elém: kék tetőkkel borított, szép épületek, egy felhőkarcolónak szánt tíz- vagy több emeletes blokk, aszfaltozott utcák. Az emberi életnek nyoma sem, sehol. Elég félelmetes volt az egész. Egy kirakatfalut építettek a turistáknak, akik átnéznek a falon. Mélyen megérintett. A diktatúra valahogy mindig nagyon teátrális, imádja a presztízsvalóságok megteremtését. Ehhez képest az az élet, amit én éltem ebben a „föld alatti” szellemi közegben a hetvenes és nyolcvanas években, nagyon is valóságos volt. Valóságos emberi viszonyokkal, testvérekként kezelve egymást, mindent megosztva egymással, és nem utolsósorban az ellenállás közös örömével.
– Ma is veszélyes, ha valaki alternatív valóságban is él?
– Valamilyen tekintetben igen, mert nem biztos, hogy felveszi a jóléti kultúra erőltetett ritmusát. Nem biztos, hogy ebbe az újfajta, sokat ígérő rabszolgaságba be tud tagozódni. Ma bárki alól egyetlen tollvonással el lehet tüntetni az anyagi alapokat. Érdemes valóságos, támogató közösségekben élni, amelyek számon tartanak, megtanítanak tükörbe nézni, és nem engedik, hogy a saját igazságod megszállottjává váljál.
– A nyolcvanas években tapasztalt hasonló ébredést a közösségben?
– Nálunk már a hetvenes évek közepétől nagyon komoly ifjúsági munka folyt, elzárt helyeken, leginkább a hegyekben. Komoly ébredés volt főként a fiatalok körében, százával jöttek azok a fiatalok, akiknek lelki és intellektuális igényei voltak. Az én közösségemben apám feltétel nélkül támogatta azokat a fiatalokat, akikben szellemi igények ébredtek fel. Aki belekerült a közösségbe, nagy általánosságban megtalálta magát és a maga értékeit. Olyan fiatalemberek, nők és férfiak döntöttek a továbbtanulás mellett, akik már több éve gyári munkások voltak, olykor kifejezetten szörnyű körülmények között. Modernista felfogású közösség volt.
Nemcsak a társadalom iránti felelősséget hangsúlyozta, de annak az elvárását is, hogy kezdj magaddal valamit, legyen saját arcod.
Fontos az ittléteted a világban, ne maradj meg tömegembernek.
– Sokan pont azért nem szeretik a vallási közösségeket, mert azt gondolják, hogy elnyomja az egyéniségüket. Hogy látja ezt?
– Az uralmi közösségek valóban elnyomják az egyéniséget, de ez nem csak a vallási közösségek sajátja. A hívő közösségek is tudnak ilyenek lenni persze: egyszer csak kitermelik magukból a tévedhetetlen vezetőt, aki uralkodik a közösség felett, egy személyben kontrollálja a közösség szellemi és anyagi javait. Az emberek persze szeretik, ha korlátozzák a szabadságukat, hiszen a vezető leveszi róluk a személyes felelősségvállalás és a megküzdött közösségi döntés terhét az üdvözülésükért cserében. Önmagát mindegyre ismétlő történelmi mintázat ez, pedig 89-ben naiv módon azt hittem, ennek vége, fel fogjuk ismerni a szabadságmegvonó kísérleteket. És hát dehogy. Egy igazán erős közösségben az üdvösség nem a cserekereskedelem tárgya, nem kisajátítható az úgynevezett karizmatikus személyek részéről.
Apám azt tanította, hogy mindenki karizmatikus, nincs hívő ember, akinek ne volna karizmája, mert ez a hittapasztalat lényege. Lehetnek és legyenek saját gondolataid.
Viszont a szellemi-intellektuális igénytelenséggel és restséggel folyamatosan harcolni kell, és legjobban járunk, ha önmagunkban fedezzük fel elsőként. Az a közösség, amelyben felnőttem, kritikai közösség volt, már a puszta létében is.
– Az Isten nem ül rá az ember sorsára – fogalmazta meg egyszer. Vagyis az ember tehet azért, hogy más legyen az élete?
– A Szentírás szerint szabadságra hívattattunk el. A sors görög gondolat, elsőrendűen nem keresztény.
Isten maga is megváltoztatja elgondolásait a bibliai elbeszélés szerint. Elhívás létezik, vagyis önmagunk megtalálása, és van, amikor nagyon hosszú utat kell bejárni önmagunkig.
Akkor találom meg azt, aki vagyok, ha szellemi értelemben termékeny életet élek. A közösség visszhangozza azt, aki vagyok, és én visszhangozom a közösséget, amiből vagyok. Megsokszorozza a kreativitásomat, a tehetségemet, az identitásomat, alapot szolgáltat neki és táplálja azt.
– Azon megrázkódtatások között, amelyek között felnőtt, hívő emberré vált. Mégis volt, amikor elbizonytalanodott ez a hit vagy éppen dacolt vele?
– Minden kicsi gyerekben, aki hívő családban nő fel, a hit valamiféle magától értetődő és problémátlan megélésében részesül. Azután jönnek a nagy és szükséges krízisek, amikor elveszítjük a szüleinktől örökölt hitet. Az alászállás elengedhetetlen feltétele, hogy közvetlen, és ne csak közvetített hittapasztalatban legyen részünk. Élénken emlékszem a zuhanás valóságosságára és a személyes jelentésekért folytatott magányos harcokra.
– Édesapját is kritikával szemlélte?
– Megtörtént, persze, de nagyon tiszteltem őt.
Aki hét év börtön után jön haza, anélkül, hogy megtagadta volna hitét, és aki saját apámként mutatkozik be, nos azt az embert nagyon nehéz nem tisztelni.
A kritikai szembenállásaim idején is hiteles személy maradt előttem. Kifejezetten igényelte a kritikát a hozzá közel állóktól, a gyermekeivel együtt nevette ki önmagát, amikor például bíráló megjegyzéseket tettünk a prédikációira. Nem emlékszem, hogy valaha is győzelmet akart volna aratni felettem.
– A ma embere mennyire fogékony a hit közösségben való megélésére?
– Nagyon is fogékony, csak az a kérdés, hogy milyen nyelvet használunk. A jelentés nélküli, dogmatikus konzervnyelvet én is visszautasítom. Nem nevetem ki, hanem inkább szomorú vagyok tőle. Arra a hitre, ami a hatalom köntösében pompázik, én sem vagyok fogékony. Arra sem, ami az áldást a látványos gazdagodással köti össze. A keresztény gondolat alkotmányát a hegyi beszédben fektette le a názáreti Jézus, különböző teológiák és stratégiai megfontolások viszont szeretik hatályon kívül helyezni a verebecskék és a mezei liliomok nézőpontját. Az evangéliumi javaslat szerint a történelmet nem a győztesek írják. Sok helyen megfordultam és sokakkal beszélgethettem a Kitelepítés című könyvem megjelenése óta.
Kivétel nélkül mindenütt azt tapasztaltam, hogy a valóságos, ideológiai buborékokat áttörő beszélgetésre való igény mindennél nagyobb a társadalomban.
Nem evangéliumi magatartás előre tudni az igazságot, az egyház részéről sem az. Az „én vagyok az út, az igazság és az élet” jézusi kijelentése kockázatos, olykor kifejezetten fáradságos, bukásoktól sem mentes, de nem boldogtalan dinamikát kínál fel. Megrendítően vallásos korban élünk, a kéznél levő ideológiák egyértelmű igazságokat jelentenek ki, a bűntudatgerjesztés és a felfokozott türelmetlenség vallási eszközeivel élnek. A hittapasztalatnak ehhez az ideologikus kételymentességhez nincs, legalábbis nem szabadna, hogy köze legyen. A religio napi meghívás a valóságosságra való törekvésre. Nem a világ véres szörnyűségének az elfogadásra hívatunk el, hanem önmagunk megtalálására és elfogadására a világban és a bestiális világgal szemben.
