Magát a kapcsolatot is nehéz leírni, ami Nora és Hae Sung közt van. Egyfajta lelki társ, testiség nélkül, még csak nem is csókolóztak soha, ám tökéletesen érezzük a vibrálást.
Legtöbbször szavak sem kellenek, minden pillantásnak jelentése van, és Song mesteri érzékkel ad kontextust a csendnek.
Nagyon kevesen képesek így használni a hallgatást, ami első filmben pláne nagy bravúr. Az utolsó harmadig mégis hiányzott valami az igazi emocionális azonosuláshoz, majd érkezett két kulcsjelenet. Nora és a férje beszélgetése az ágyban egészen parádés. Szemernyi mesterkéltség nincs benne, őszinte, hiteles, ahogy a harmadik fél lép előtérbe és külső szemlélőként keresi a válaszokat. Az éttermi szegmens a későbbi búcsúval nemkülönben elérik céljukat, és egy szinte ismeretlen érzés keríti hatalmába a nézőt. Mindhárom szereplő felé kialakul az empátia, nincs külön kedvenc és senkinek nem kívánunk rosszat ebben a helyzetben. Az epilógus ugyancsak szavak nélkül mesél, nem akar direkt módon megríkatni, mégse lepődjünk meg, ha eltörik a mécses.
Song munkája hangulatfilm, nem könnyű utazás, de meghálálja a belefektetett időt.
Érezni rajta a Mielőtt-trilógia hatását, az önéletrajzi ihletést, és ebből áll össze ez a rétegelt, elgondolkodtató gyöngyszem. A mai, ingerekre épülő világban különösen jólesik egy ilyen minimalista alkotás, mely nem fél lassítani és azokra a mély, olykor láthatatlan érzelmekre építeni, melyek emberré tesznek minket.
Borítókép: Nora és Hae Sung története évtizedeket ölel fel (Forrás: A24 Films)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!