Nora (Greta Lee) még kislány, amikor családjával elköltöznek Szöulból Torontóba, s fájó szívvel hagyja el gyerekszerelmét. 12 évvel később a fiú, Hae Sung (Teo Yoo) online keresi fel a lányt, felidézik az emlékeket, ám a távolság miatt újra megszakad a kapcsolat. Újabb 12 esztendő telik el, Hae Sung pedig egy spontán ötlettől vezérelve meglátogatja a már New Yorkban élő, férjes asszony Norát.
Az elmúlt néhány évben rendkívül népszerűvé vált a rendezők körében, hogy a saját életükre reflektálnak egy film formájában.
Alfonso Cuarón a Romával, Paolo Sorrentino az Isten kezével, Kenneth Branagh a Belfasttal, netán Steven Spielberg a Fabelman családdal. Legendákról van szó, így nekik talán elnézhető, még ha a minőség nem is mindig kiemelkedő. Számos kezdő direktor szintén ehhez az eszközhöz nyúl, egy-egy életeseményt kiragadva, mely arra mindenképp jó alap, hogy személyes, intim módon ábrázolja az alkotót.
Az Előző életeket Celine Song tapasztalatai inspirálták, a korábban színházi íróként ténykedő hölggyel szinte minden lényeges elem megtörtént, amit látunk.
Ám ezt fogyasztható formában kell a nézők elé tárni, ami közel sem egyszerű feladat. Az író, rendező a sorsszerűség köré építi művét, azon belül is egy koreai kifejezést használ: az In-yunt. A gondviselést, sorsot jelentő szóhoz kapcsolódik egy gondolatmenet, mely szerint ez az érzés olyasvalakikben tör fel, akiknek egy korábbi életükben volt dolguk egymással. A hiedelem szerint 8000 ilyen pillanat, réteg kell ahhoz, hogy egy pár összeházasodjon.
Ez alapján gondolhatnánk, hogy valami kozmikus méretű, mindenen átívelő szerelmi történetet kapunk, de közel sincs így, remek példa erre maga Nora. Ő földhözragadtabb, nem hisz ebben a jelenségben, szerinte csak egy jó szöveg, ha fel akarunk szedni valakit. Ebből rögtön átjön Song cinizmusa, és ügyes arányérzékkel ad hitelt mindkét nézőpontnak. Szintén remek, ám jóval megosztóbb húzás a kimért tempó. A történetvezetés lassú, mindenre hagy időt, ráadásul kerüli a melodramatikus elemeket. Nincsenek kifakadások, hatásvadász lépések csak azért, hogy befogadhatóbb legyen az összkép. Emiatt sokaknak lehet majd hiányérzetük, de nem egy eleve kommersz darabról van szó.
Magát a kapcsolatot is nehéz leírni, ami Nora és Hae Sung közt van. Egyfajta lelki társ, testiség nélkül, még csak nem is csókolóztak soha, ám tökéletesen érezzük a vibrálást.
Legtöbbször szavak sem kellenek, minden pillantásnak jelentése van, és Song mesteri érzékkel ad kontextust a csendnek.
Nagyon kevesen képesek így használni a hallgatást, ami első filmben pláne nagy bravúr. Az utolsó harmadig mégis hiányzott valami az igazi emocionális azonosuláshoz, majd érkezett két kulcsjelenet. Nora és a férje beszélgetése az ágyban egészen parádés. Szemernyi mesterkéltség nincs benne, őszinte, hiteles, ahogy a harmadik fél lép előtérbe és külső szemlélőként keresi a válaszokat. Az éttermi szegmens a későbbi búcsúval nemkülönben elérik céljukat, és egy szinte ismeretlen érzés keríti hatalmába a nézőt. Mindhárom szereplő felé kialakul az empátia, nincs külön kedvenc és senkinek nem kívánunk rosszat ebben a helyzetben. Az epilógus ugyancsak szavak nélkül mesél, nem akar direkt módon megríkatni, mégse lepődjünk meg, ha eltörik a mécses.
Song munkája hangulatfilm, nem könnyű utazás, de meghálálja a belefektetett időt.
Érezni rajta a Mielőtt-trilógia hatását, az önéletrajzi ihletést, és ebből áll össze ez a rétegelt, elgondolkodtató gyöngyszem. A mai, ingerekre épülő világban különösen jólesik egy ilyen minimalista alkotás, mely nem fél lassítani és azokra a mély, olykor láthatatlan érzelmekre építeni, melyek emberré tesznek minket.
Borítókép: Nora és Hae Sung története évtizedeket ölel fel (Forrás: A24 Films)
