A cselekmény ígéretesen, mégis kissé furcsán indít. A biográfiák végén megszokott kiírásokkal kezdenek, hogy felvázolják az aktuális helyzetet. Kiemelik, hogy Bob Marley (Kingsles Ben-Adir) már világszerte elismert sztár, Jamaicában különösen nagy kultusznak örvend, ám az országban vérontás zajlik. Az énekes nem kíván belefolyni a politikába, helyette zenével hozná össze az embereket, amit sokan nem néznek jó szemmel, így merényletet kísérelnek meg ellene. Hősünk Londonba utazik, hogy nyugodtan folytathassa a munkát, de eltökélt szándéka egyszer hazatérni.
A koncepció, miszerint Marley életének kései szakaszára fókuszálunk egyáltalán nem rossz, Reinaldo Marcus Green rendezőnek pedig van tapasztalata a műfajban.
Őt dicséri a 2021-es Richard király, amiben Will Smith nyújtott Oscar-díjas alakítást a teniszező Williams nővérek apjaként.
A tehetséges stáb tehát adott, mégis kezdettől fogva érezni, hogy valami nincs rendben a filmmel. Hiába a pörgős tempó, az első harmad borzasztó hektikus és ha a néző nincs tisztában a 70-es évekbeli jamaicai állapotokkal, jószerivel nehezen fogja tudni követni a történéseket. Túl sok a miért, az ad hoc módon bekúszó esemény. Az érdemi elbeszélést nem helyettesíti néhány felirat, a dolgok foganatját tudni kell beleépíteni a kész műbe.
Mintha Green sem lett volna biztos magában, a kezdeti, autentikusnak ható stílus után visszanyúlt a sablonokhoz és behozta a múltidézést. Ezekben a szegmensekben Marley fiatalkorát látjuk, ahogy megismerkedik későbbi feleségével, Ritával (Lashana Lynch), a kereszténység mellett elkezdi érdekelni a Rasztafári vallás és kialakul a későbbi világképe. Hiába érthető rendezői lépés, sok funkcióval nem bírnak a visszaemlékezések, nem különösebben építenek karaktert, illetve a film ütemét is megtörik.
A One Love iszonyú identitászavarban szenved, nagyon meg akar felelni mindenkinek, ám pont emiatt esik szét.
Nem elég tökös ahhoz, hogy elemelt legyen, görcsösen törekszik az egyediségre, amivel annyit ér el, hogy beleszürkül a zsánerbe. Minden bevett sablon visszaköszön, a hullámvölgyektől kezdve a nagy sikereken át a látványos kiborulásokig. Lehetne ezzel kreatívan játszani, itt mégsem jön össze. Konfliktusok, veszekedések csak a felszínen vannak, valódi következményük nincs, mert mindig akad, ami segít az elbagatellizálásukban.
Az egyetlen valóban hatásos elem nem más, mint maga a zene.
Kevés a jól felépített koncertjelenet, de egy-egy dalbetét a remekül alávágott képekkel el tudja érni azt a hatást, amiért az emberek szeretik ezeket a filmeket. Ilyen például a Jamming című szám felvétele alatt zajló rész, ezekből lett volna érdemes többet használni. Az üzenet, a zene közösségépítő erejéről elévülhetetlen, hiába láttuk milliószor, megindító és követendő példa, de a becsülendő konklúziótól nem válik befogadhatóbbá az összkép.
A One Love-nak biztosan meglesz a maga közönsége, s mint élmény, képes hatást kiváltani az emberből. Ugyanakkor olyan alapvető hibákkal van tele, amik többek közt a hasonló stílusú Bohém Rapszódiában is zavaróak voltak. A távolságtartás, a felszínes dráma, az óvatosság és folyamatos csapongás nem férnek bele egy ilyen ambiciózus vállalásba.
Kingsley Ben-Adir és Lashana Lynch mentik a menthetőt, olykor teátrálisak, de ebben a közegben nincs ezzel baj.
Azzal azonban igen, hogy egy akkora névről, mint Bob Marley, csak egy középszerű, felejthető életrajzi tablóval sikerült megemlékezni.
Borítókép: A One Love egy jelente (Forrás: Paramount Pictures)
