Ezt a történetet nem lehet megírni – valahogy így fogalmaz Sánta Ferenc Húsz órájának fiatal riportere, amikor ráébred, hogy az előzetesen vállalt anyag meghaladja erejét, képességeit. Mi is hasonlóan érzünk, amikor eltávozunk Szemere István és felesége, Zsuzsa Sződligeten található házi múzeumából. Hiszen önmagában már azt is nehéz elmesélni, miért fontos söröskorsókat gyűjteni, arról pedig végképp nem írhatunk le mindent részletesen, mit láttunk a Korsók Házában. Maradjunk annyiban, hogy szó szerint a lélegzetünk is elállt, amikor beléptünk a kiállítóterembe, hiszen a látvány impozáns, a hangulat barátságos – legközelebb másoknak is megmutatunk mindent.
A hajdan titkárként, majd külkereskedőként dolgozó Szemere István 1972-ben szerezte be első korsóját.
Mint mondja, a történetnek létezik egy szép és egy igaz változata: a szép, hogy a Fővárosi Gázműveknél adtak neki egyet, az igaz pedig, hogy miután már nem volt szabad példány, „szerzett” magának. Szemere István hajdan különösebb megfontolás nélkül gyűjtötte a korsókat, aztán – ahogyan egyre profibbá vált – tudatosabban szerezte be azokat. Ma nagyjából kétezer korsója akad, ennek mintegy a felét láthatjuk a sződligeti kiállításon, ahol vendégszerető hangulatban kalauzolják körbe a látogatókat. A gyűjtemény Magyarországon egyedülállóan értékes, de európai, amerikai gyűjtők is ismerik a Korsók Házát, annál is inkább, mert Szemere úr külföldi szakfolyóiratokban is publikál, ír, véleményt nyilvánít. Remek magyar nyelvű könyveket is írt feleségével a söröskorsók történetéről, ezekből mindent megtudunk a kultúrtörténeti és művészeti háttérről (igaz, gyakorlatilag beszerezhetetlenek, csak az Országos Széchényi Könyvtárban olvashatóak).
Hogy milyen korsókat találunk Szemerééknél?
Bár vannak remek magyar, amerikai, más nemzetbélieké is, mégis a németeké a pálma.
Ők söröskorsóban nem éppen ma kezdték, a virágkor nagyjából 1860-as évektől az első világháborúig tartott. Lehet a korsó például mettlach: pazar szín- és formavilágával, precíz külső jegyeivel ma már ritkaság, hiszen 1921-ben leégett a gyár, odavesztek az öntőminták is, többé nem készítettek söröskorsókat. Mindenesetre Szemeréék páratlan mettlachgyűjteménye megcsodálható, köztük Heinrich Schlitt festményeivel. Látunk továbbá litofán korsókat, ezekből képek tűnnek elő, ha üresen fény felé fordítjuk őket. De vannak itt karakterkorsók híres emberek ábrázatával, valamint katonai korsók, amelyekre a német hadsereg tagjainak viselt dolgait, baráti körét, egységét ábrázolják. Aztán a 2000-ben bezárt, másfél évszázadig működő Gerz-gyár zömök, világoskék korsóit nézegetjük, majd rácsodálkozunk a sómázas westerwaldi darabokra, amelyek a Bonn–Koblenz–Limburg közötti területről származnak. Itt a legjobb minőségű az agyag, a söröskorsógyártás fontos alapanyaga, így aligha véletlen, hogy már hatszáz évvel ezelőtt is mindegy hatezer kisebb-nagyobb manufaktúra dolgozott errefelé.
Magyarországon a söröskorsógyártás soha nem ívelt fel annyira, mint Németországban, ahol bolhapiacokon, régiségboltokban mindig felbukkannak értékes darabok.
A szállítással azonban gondok akadnak, hiszen törékeny az áru – mesélik Szemeréék. Nyilván az sem véletlen, hogy például az amerikai kereskedőktől nehézkes a vásárlás. Tájainkon söröskorsót gyűjteni alapvetően németországi vagy legalábbis ausztriai jelenlétet feltételez, úgy tűnik, komoly logisztikai feladat összegyűjteni, ellenőrizni, megvásárolni, majd sérülésmentesen Magyarországra szállítani a kiválasztott korsókat. Szemeréék azonban mesteri szervezők, nem véletlenül tettek szert nagy elismertségre a hazai gyűjtők körében. 1999-es megalakulása óta elnökként Szemere István vezeti a Söröskorsó- és -pohárgyűjtő Egyesületet, néhány tucatnyi aktív tagjuk van, legközelebb Nagykárolyban találkoznak majd, cserélnek eszmét, nézik meg egymás új korsóit. A riporteri kíváncsiság persze, ott bujkál bennem, meg is kérdezem Szemere urat: vajon, ezekből a díszes korsókból egyáltalán szabad-e sört inni? Hogyne, válaszolja a gyűjtő, sőt ezekből esik csak igazán jól. Még akkor is, ha – mint időközben kiderül – ő személy szerint nem annyira kedveli a sört, mint a korsóját.
A Korsók Háza bejáratánál olvasható egy felirat.
A múltból tanulj, a jelenben pedig a jövőnek élj
– az idézet Nagy Iván XIX. századi történésztől, heraldikus múzeumalapítótól származik. Ez vendéglátónk ars poeticája, a Korsók Háza is ezt képviseli. – Magyar, zsidó és polgár vagyok – mondja nekünk búcsúzóul Szemere István, és valóban, három világ kohézióját tapasztaljuk itt, békében, barátságban, szeretetben. Valahogy úgy, ahogyan működnie kellene mindennek, ha magukra az emberekre hagynák a döntéseket. Különféle eredetű, mégis egy irányba mutató tudásból épült fel az a fajta európaiság is, amelyről a Korsók Háza hitelesen tudósít bennünket. Húsvét idején mi mást is kívánhatnánk? Mindannyian legyünk jobb emberek, jobb európaiak, tiszteljük egymást, becsüljük a tudást, a jóakaratot, így talán jobban megértjük majd a söröskorsók titokzatos, magával ragadó világát is.
