A Mazsit Gafuri Baskír Állami Akadémiai Dráma Színház nem először jár Budapesten. Tavaly a nagy kazahsztáni éhínségről szóló előadásukat tekinthettük meg Dzsut címmel. Idén egyik nagy nemzeti írójuk művének színpadi adaptációját, a Kitagadottakat mutatták be Budapesten. Mazsit Gufarinak tatár és baskír felmenői voltak, mind a két nyelven publikált. Pártolta a népművészetet: lefordította a legnevesebb baskír nemzeti eposzt, valamint kazak népmeséket is gyűjtött. Ha időben szeretnénk elhelyezni, mondhatjuk, hogy Csehov kortársa volt. Jelentőségét és az iránta való tiszteletet alátámasztja, hogy a baskír színház is róla kapta nevét.
A Kitagadottak című előadást ugyanúgy Ajrat Abusahmanov rendezte, mint a tavalyi MITEM-előadást. Abusahmanov a koncepció megalkotása mellett a mű színpadi adaptációjában is részt vett Saura Gilmanova társaságában.
A Dzsuthoz hasonlóan olyan megközelítésben dolgozza fel az alapművet, amely lehetővé teszi, hogy a cselekmény érvényesüljön. A stilizált, csupán néhány tárgyat használó színpadi tér kiemeli a színészek hagyományos iskolán alapuló játékát, mindazonáltal teret biztosít az egyének szabadabb mozgásához és a csoportos koreográfiákhoz egyaránt. A szöveges jelenetek közé ékelt táncos betétek látomásos, mágikus atmoszférát teremtenek a színpadon.
A megrázó történetet megszakítja egy-egy rémálom, képzelgés, amely életre kelő kosztümök, hosszabb-rövidebb táncok által elevenednek meg. Ez nem ismeretlen a Nemzeti Színház közönsége előtt: valami hasonlót láthatunk az Arany János édesanyjáról szóló Sára asszonyban, Vidnyánszky Attila rendezésében.
A baskír produkció hátterét számos faléc adja, míg egy adott pillanatban a Nemzeti impozáns nézőtere díszletként fel nem tárul előttünk. A nézők a színpadon foglalnak helyet, míg a játék eljut a karzatra is.
A térkezelés kiválóan érzékelteti az erőviszonyokat – ki a kicsi, elnyomható, a közösség egyszerű tagja és ki a nagy, hatalommal rendelkező, gazdag polgár, illetve az iszlám felkentje. A nézőtér a látomásos jelenetekben is részt vesz, így kapcsolódva még inkább a túlvilághoz, a szellemi, lelki régióhoz.
A történet nagyon egyszerű: egy kisebb faluközösségben egy fiatal fiú (Zakir) és lány (Galima) házassági ígéretet cserél. A helyi földesúr ezt meglátja, és feljelenti őket az egyházi törvényszéknél. Az iszlám saría szokásjog szerint a fiatalokat meg kellene kövezni, ám az ítéletet egy tanult pap hozza meg, aki tudja, az orosz törvények tiltják az önkényeskedést. A gazdag földesúr és a néphisztéria nyomására nyilvános megszégyenítésre ítéli a párt. A lány ebbe beleőrül, s hosszú kálvária után végül öngyilkos lesz. Mindezt a lány, Galima unokatestvérének elbeszélése illeszti keretbe, aki egyszersmind az előadás rezonőrévé is válik.
Jó kérdés, hogy az alapműben valóban érintkeztek-e házasságon kívül a fiatalok? A színrevitel arra utal, hogy szerelmük valóban áthágta a szigorú vallási szabályokat, azonban őszinteségük miatt mégis rendkívül jogtalannak hat büntetésük. A rendező egyértelműen a szerelem megélése mellett teszi le a voksot: Zakir és Galima finoman, sokat sejtetően egymásba fonódó ujjai megidézik az indiai filmek bújtatott erotikáját.
Galima sorsát végigkövetve pedig szembesülhetünk vallási és tradíciókkal is. Így például a lelkét fájlaló lányt rituális ráolvasásos fürdőszertartással próbálják kigyógyítani az asszonyok. Haláltáncot látunk, ahol Galima az ősök segítségével próbál erőt meríteni.
A táncra perdülő asszonyok a népviselethez koponyára emlékeztető, mintás fejkendőt kötnek. A falubeli papok és férfiak pedig muszlim imádságokkal, ördögűzéssel próbálkoznak, ám mindez egyre mélyebbre taszítja a lányt a depresszióban és a képzelgésekbe. Története emlékeztethet a Sirály Nyinájára, akit szintén pusztán azért tesznek tönkre, mert megtehetik.
Őszinte arccal, átéléssel játszik a Galimát alakító Gulnara Kazakbajeva, a szerelmét, Zakirt megformáló Artur Kabirov és a narrátori szerepet is betöltő Lilia Galina. Fontos még kiemelni a szigorú, lányát kitagadó, majd bűnbánó apát játszó Almas Amirovot, illetve a Galimát befogadó szülőpárt játszó Gulnara Amirovát és Irek Bulatovot. Karaktereik változatos, egymással ellentétes véleményeket formálva segítik a cselekmény árnyalását, színészi játékuk pedig emberibbé teszi az önzés mozgatta történéseket. Mégis kijelenthetjük, hogy a szöveg nélküli színészek, táncosok által válik az előadás igazán különlegessé. A népdalok, ráolvasások, mondókák által egy másik világba kalauzolják a nézőket.
