A cikk írója megjegyzi, számára nem mondott sokat a feltűnő 56 films logó, ami nem utalt sem a Nemzeti Filmintézetre, sem a társtámogatóra, a Veszprém–Balaton 2023 EKF elnevezésre, de a vetítést követő beszélgetésen minden kiderült.
Pigniczky Réka rendező két szálon viszi a történetet: láttuk a nagyapakorba ért „fiúkat” alkotás közben, majd egy távoli útra készülődve, ám haladva az időben, mindig előjött a múlt.
Kezdve ott, hogy 1969-ben Gryllus Vilmos és Dávid, Radványi Balázs, valamint Mikó István elkezdett közösen zenélni. Maga a Kaláka az Ádám sörözőben alakult meg, érkezik az információ azzal együtt, hogy berzenkednek a Kaláka együttes elnevezés ellen, hiszen ősi magyar szokás az, hogy a barátok, szomszédok segítenek annak, aki közülük házat épít vagy éppen búzát arat. Ez az együtt ténykedés maga a kaláka, így kisbetűvel. A már akkor is színésznek készülő Mikó István szívesen zenésített meg verseket, eleinte ezeket játszotta a Kaláka. Például 1972-ben lett Mikó-dal a Szél, szál, szalmaszál, amit azóta is ismer minden kisgyerek meg a szüleik is természetesen.
Az együtt zenélésből, bolondozásból lassan életforma lett, a Kaláka pedig fogalommá vált, örült, aki ott lehetett a koncertjeiken.
A filmvásznon egymást követik a helyszínek: Kaláka-fesztivál Egerben, raktárkoncert, Fatemplom fesztivál, Kaláka versudvar Kapolcson, turné Erdélyben és Dél-Amerikában, fellépés a Nemzeti Színházban meg a Tháliában, hogy csak néhányat soroljunk. Közben mindig szól a zene, a színházterem közönsége lábával veri a taktust, halkan énekel, hol nevet, hol meg a könnyeit törölgeti. Sodró lendületű, izgalmas alkotás nyit ablakokat az elmúlt ötven évre, ami úgy kezdődött, hogy nem tiltották, de nem is támogatták a Kaláka ügyködését. Igazából nem kellett ellenzéki gondolat, nem is volt mibe belekötni, hiszen hivatalos könyvekből származtak a versek, amiket megzenésítettek, legyen szó A walesi bárdokról vagy A cinege cipőjéről. Elhangzik, hogy a zenészek tanárai Kodály Zoltán közvetlen tanítványai voltak, akik mesterükkel meg a Kaláka valamennyi közreműködőjével vallották, vallják: a zene lelki összhang, lelki érzékenyítés, ami a néptánccal együtt nagyon hiányzik a mai világból. (No és hova lett a Kodály-módszer lényegét jelentő heti öt énekóra az iskolákból, tehetnénk hozzá.)
Az előkészületeket a repülőút követte, majd Dél-Amerika, ahol már többször jártak a „fiúk”, ám most Kolumbiába készültek, pontosabban Cartagenába, hogy ott énekelhessék el Kányádi Sándor Románc című versét, amit a városhoz írt. Ott is találkoztak magyarokkal, örömünnep és hatalmas bulik kísérték útjukat, mert a verseken és dalokon keresztül a Kaláka mindenütt nyelvi és kulturális közösséget, összetartozást jelent.
A vetítés után a nézőknek volt alkalmuk megtapsolni az alkotógárdát, majd a Duna műsorvezetője, Morvai Noémi váltott pár mondatot Gryllus Dániellel és a film rendezőjével. Gryllus Dániel annyit mondott: nem voltak alkotói a filmnek, ők csak tették a dolgukat – éppen ez az, amit olyan jó volt látni! Időközben társproducerré is vált a rendező Pigniczky Réka, akiről megtudtuk, hogy szülei ’56-os menekültekként érkeztek Amerikába. Ő ott született, de a Kalákán nőtt fel, és vasárnapi iskolában tanult magyar irodalmat. A hazánk az anyanyelv, vallja Kányádi Sándorral, saját filmjébe pedig az összmagyarság háttérsztoriját álmodta. Sokan éltük meg a Hangvillában, hogy ez sikerült is – számolt be róla a Veszprém vármegyei hírportál oldalán Őrsi Ágnes.
