„A hetvenéves a húszévessel, a szívsebész a buszsofőrrel” – Berecz István az év egyik legnagyobb táncházas eseményről

Augusztus 15-én az év egyik legnagyobb táncházas eseményét tartják a Budapest Parkban. A FolkPark táncházfesztiválon a szabad ég alatt, három tánctéren, közreműködő együttesekkel – Tázló együttes, Szalonna és bandája, Zagyva banda – és folkkocsmával várják a táncolni vágyókat. Berecz István táncművész-koreográfust interjúnkban arra kértük, idézze fel az első, öt évvel ezelőtti parkbeli táncházat, beszélgettünk vele a mainstream és a népzene kapcsolatáról és arról is, miért tartja fontosnak a folkkultúra társadalmiasítását.

Az élőzenés táncház népszerű programmá nőtte ki magát az elmúlt években a Budapest Parkban Fotó: Bódis Krisztián

– A társadalom kulturális életében egyértelműen szubkultúraként működik a táncházmozgalom. Hiszen nem általános műveltség, hanem rétegkultúra. Akik tanulják és űzik a táncot, muzsikát a mindennapjaikban, ők látszólag zárt közösség, aminek sok előnye és sok hátránya is van. Előbbihez sorolható például az, hogy 

a táncházmozgalom ideológiáktól és divathullámoktól mentes, ahol életkortól, társadalmi státustól függetlenül együtt tudnak mulatni az emberek: a hetvenéves a húszévessel, a szívsebész a buszsofőrrel.

Az viszont paradox, hogy közös műveltségünk, közös táncos, zenei anyanyelvünk szubkultúraként, egy underground mozgalomként él a magyar kulturális életben. Épp ezért tartom fontosnak társadalmiasítani, tehát a szélesebb nyilvánosság, a szélesebb köztudat részévé tenni ezt a kultúrát. Szerintem a hétköznapjait is máshogy élné meg a magyar, közélet vitáit is szebben vívná meg, ha lennének közös dalaink, táncos ünnepeink. A társadalmiasítás szempontjából fontosak ezek a „trójai falovak”, azok a zenekarok, amelyek népzenéhez nyúlnak. Az utóbbi időben egy elég látványos áttörés látható ezen a téren – mainstream könnyűzenészek ihletődnek a népzene által, emelnek be népzenei elemeket. 

Nem a kilencvenes évek elcsépelt, szintetizátoros-mulatós iszonyat giccsére kell gondolni, hanem megtalálják azt az energiát és érzelmi hurrikánt, amit az eleink több száz év generációs láncolatán keresztül ránk hagytak ezekben az énekekben, zenékben. 

Ezért olyan átütő erejű egy-egy ilyen feldolgozás, mert beemelik ezt az érzületet, és aki kellő alázattal közeledik, és hagyja magát megérinteni ezáltal kikristályosodott zenei anyanyelv által, az talán egyre hitelesebben tud valamit átadni ebből a kollektív önkifejezési nyelvből. Habár azt gondolom, hogy az eredetinél, a tiszta forrásnál, a nagymesterek tudásánál – akik harmóniában éltek a természettel, és egyetemes világképük fontos része, elemi igénye volt a zenei és táncos önkifejezés – tökéletesebben nehéz ezt a kultúrát interpretálni. Ugyanakkor nem mindenki szerelmese az autentikus népzenének, innen nézve pedig jó, hogy vannak olyan népszerű előadók, akik – ha sajátos módon is –, de be tudják lopni az emberek szívébe ezt a muzsikát. Az esély is megvan rá, hogy ezek a feldolgozások közelebb vigyék a magyart a saját műveltségéhez.

Fotó: Soós Bertalan

– Milyen hívószavakat mondana azoknak, akik idegenkednek a táncháztól? Lakatos Mónika Kossuth-díjas énekesnő úgy fogalmazott nemrég a Magyar Nemzetnek, hogy azt tapasztalja, a fiatalok szeretik a folkot, csak nem merik megmutatni. Mint mondta, talán azért, mert úgy érzik, hogy nem úgy képviselik ezt a műfajt, ahogy kellene vagy ahogy illene. Ez a táncházra is igaz lehet?

– Nagyon tiszteletem és szeretem Lakatos Mónikát, csodálatos zenei és táncos kultúrából jön, amelyet hitelesen, szenvedéllyel képviselnek ország-világ előtt férjével, Mazsival együtt. Értem, miről beszél, engem is foglalkoztat a kérdés, hogy a társadalom távolságtartása mennyiben a nemzeti önérzet hiánya vagy mennyiben a nem megfelelő színvonalon bemutatott népművészettel való kiábrándító találkozás következménye. Aki viszont egyszer bevonódik, azt nem engedi. Hiszen az emberről szól magáról – szerelemről, barátságról, csalódásról, elvágyódásról és olyan kapocs tud lenni ember és ember közt, ami kiveszőben van globalizálódó világunkban. Egy életet is rá lehet tenni, mert örök tanulás, de ahogy eredeti közegében is van rá példa, egy-két figurával is boldog lehet egy összekapaszkodó táncos pár vagy egy táncoló közösség.

Az ilyen alkalmakkor azt igyekszünk megmutatni, hogy pár egyszerű figurával hogyan lehet mégis boldognak lenni, magad mögött hagyni a hétköznapok szürkéjét.

– Adódik a kérdés, hogy a táncház a Budapest Parkban inkább egy buli vagy törekednek arra, hogy megidézzék a hetvenes évek táncházainak hangulatát, az ott zajló komplex tanulási folyamatot?

– Irigylésre méltó az a szellemi sokszínűség, ahogy költők, írók, építészek, művészek, az értelmiség színe java összesodródott a népzene körül a hetvenes években. Remélem, hogy a táncház majd újra be tudja tölteni ezt a szerepet is. De egyelőre nekünk mindenkihez kell eljuttatni! Így meglátásom szerint 

a kapudrog ehhez a kultúrához az, hogy élvezni kell, a cél az, hogy boldog embereket lássunk. 

Látszólag ez egy szórakozási forma – és ez nem is hazugság –, de annál sokkal többről van szó, hiszen egy-egy mozdulatban, énekben, zenei fordulatban emberi életek érzelmi foglalatai lüktetnek. Minden magyar kultúra napján, minden polgármester és művelődési ház igazgatójától elhangzik a sebői mondat, miszerint a hagyomány nem beteg, akit ápolni kell, se nem rab, akit őrizni kell, azt megélni kell. Ez egy közhelyességig csépelt, de igaz mondat. Nem szabad lerohanni a fiatalabb generációt imperatívuszokkal, először tanulják meg élvezni a néptáncot és a népzenét, élvezzék, hogy könnyebben találnak vele társat, tanuljanak meg szórakozni rá, aztán majd felnőnek a szellemi hátteréhez. 

Ez a kultúra úgy nevel, hogy észre sem veszed.