Mintha a Recirquel alkotócsapata és művészei minden egyes produkciójukkal emelni akarnák a tétet: fokozni a látványt, felülírni a fizika törvényeit, az emberi test teljesítőképességének határait, újra és újra előidézni azt a különös bizsergést, ami az embert akkor fogja el, ha egy katartikus pillanatot él át vagy semmihez sem fogható művészi teljesítményt lát. Valami ilyesmi motiválhatja az alkotókat, amikor évekig egy-egy új előadás összeállításán dolgoznak. A végeredmény pedig mindig lélegzetelállító, ahogy most is az lett. Hiszen a Paradisum az eddigi cirque danse darabok sorába illeszkedik, sőt azok folytatásának tekinthető.
Vajon milyen világ jön a pusztulás után?
Vági Bence, az előadás koreográfusa, rendezője szerint a My Land az anyaföldhöz fűződő viszonyról, a Solus Amor a szeretet erejéről szólt. Az Ima amolyan utolsó segélykiáltás volt, annak felismerése, hogy ha nem nézünk magunkba, a vég elkerülhetetlen. A Paradisum a következő stációt ábrázolja: komorabb, árnyékosabb, egyfajta reális helyzetfelmérés. A pusztulás ugyanakkor valami újnak az előszobája. Joseph Campbell amerikai író, valláskutató munkássága, valamint Az ezerarcú hős és A mítosz hatalma című könyve is hatott Vági Bencére. Ezekben világosan láttatja, hogy bizonyos alakok, jelképek, lények minden kultúrában jelen vannak. A produkció során azokat a nagy, több kultúrában megjelenő képeit használták, amelyek nyelvtől, civilizációtól függetlenül érvényesek. Egyetemes és mégis egyedi formanyelv ez, ami a majdnem egyórás előadás minden jelenetét áthatotta.
Most egy majdnem kör alakú, a cirkusz világát idéző, sötét nézőtérre érkeztünk, és mire mindenki elfoglalta a helyét, elkezdődhetett az utazás, ami ezúttal egy olyan univerzumba repített el, ami a világ sötét oldalát, pusztulását, ugyanakkor a mozgásművészetnek, a mozdulatoknak az erejét és valami újnak a ragyogását, születését mutatta be.
Ukrán és magyar artistaművészektől láthattunk hat cirkuszi szólóprodukciót, amelyek a művészi önkifejezés eszközeivel hatottak ránk, és hol szépségükkel, légiességükkel, hol feszültségükkel ejtettek ámulatba.
A hatféle zsáner (kínai rúd, karika, gurtni, létra és zsonglőr, dob és tánc, valamint handstand) egymásba fonódva, szimbolikusan mutatták meg a pusztulást és az utána következő reményteli létet.
Felkavaró és gyönyörű volt minden mozdulat. Az artistaművészek szólószámai egy-egy önálló történetet meséltek el az univerzum és az emberiség szenvedéséről, fájdalmáról, pusztulásáról, valamint arról, hogy a sötét után bekövetkezhet, eljöhet a világosság.
Az artistaszámokat csodálatos táncbetétek kötötték össze, megteremtve ezáltal egy különös egységet, harmóniát a jelenetek között.
Demissie Efraim már-már hipnotikus tánca és dobolása elementáris erővel hatott, mintha egy ősi szertartás elevenedett volna meg a világ távoli pontján, mégis közel éreztük magunkhoz.
Szirtes Edina zenéje pedig kifejezetten az előadáshoz készült, így minden elemében fokozta a produkció hol komor és feszült, hol felemelő hangulatát.
A Paradisum főként a cirkuszművészet eszközeivel dolgozott, de ki kell emelni, hogy a látvány, a fények, a jelmezek, a zene, a kortárs koreográfiák és táncok, valamint az előadásmód összművészetivé tette mindazt, ami a térben – fent és lent – zajlott. Arról nem is beszélve, hogy amit láttunk, egyszerre volt elvont és sokrétű, megrendítő és elbűvölő, modern és ősi. Nem véletlenül került be a Highlights of Hungary idei jelöltjei közé is a Paradisum, amelynek sikere Skóciában, az Edinburgh Fringe Fesztiválon kezdődött augusztusban, és idehaza folytatódik.
A Liszt-ünnep programjában megtekinthető előadást október 31-ig láthatja a közönség a Müpa sátorban.
