A Winterfesten minden összeállt: zene, irodalom, jelenlét

A III. Winterfesten a lillafüredi Palotaszállóban három napon át megtapasztalhattuk, mit jelent valóban jelen lenni. A Fesztivál Akadémia Budapest téli fesztiválja nem csupán koncerteket kínált, hanem figyelmet, kapcsolódást és lelassulást is.

A Kelemen Kvartett Bartók Béla 3. vonósnégyesét szólaltatta meg Fotó: Herman Péter

A lillafüredi Palotaszálló tornyai felett még megpillantjuk a lemenő nap sugarait, a Hámori-tó fagyos felszíne mozdulatlan, amikor megérkezünk. A majdnem százéves szálló történelmi tereiben békebeli szalonhangulat fogad: bársonyos fotelek, tompa fények, az ablakokon túl vízesés és erdő. A III. Winterfest, a Fesztivál Akadémia Budapest (FAB) téli fesztiválja itt talált igazán otthonra. És most három napon át tizennégy koncert és irodalmi program követi egymást. A tudatos jelenlét egyik legjobb gyakorlata az élő zenehallgatás: nincs visszatekerés, nincs görgetés – csak a pillanat.

Örömzenélés a III. Winterfesten. Fotó: Herman Péter

Kapcsolódások a Winterfesten

A nyitóhangverseny délutáni álmodozása finoman vezet be ebbe az állapotba. 

Robert Schumann Adagio és Allegro című műve brácsán és zongorán egyszerre bensőséges és szenvedélyes, majd Gabriel Fauré Ballade-ja továbbringat. A dallamok nem tolakodnak, inkább körülölelnek. A Palotaszálló falai visszatartják a külvilág zaját.

Este aztán a Kelemen Kvartett megszólaltatja Bartók Béla 3. vonósnégyesét. Az 1927-ben komponált mű ma is meglepő: a legélesebb ellentétek csapnak össze, a legkeményebb disszonanciák súrlódnak. A zene szinte nekifeszül a térnek. A szünet után irodalom és zene lép párbeszédbe. A Különkiadás – Örkény István és Esterházy Péter szövegeivel – groteszk humort és filozofikus iróniát hoz. Mácsai Pál és Máté Gábor felolvasásai alatt Lukács Miklós cimbalomjátékának improvizatív hangja felel a kimondott szóra. A közönség hol nevet, hol elcsendesedik – a kettő itt egyáltalán nem zárja ki egymást. Az est méltó zárásáért ifjabb Sárközy Lajos és zenekara felel, vérpezsdítő cigány muzsikájuk és a magyar népdalok közös éneklése felszabadító.

Szombat délelőtt cseh muzsika szól a szalonban: Antonín Dvořák A-dúr zongoranégyesének tételei és Fritz Kreisler Liebesleid, Liebesfreudja a melankólia és az életöröm finom egyensúlyát hozzák. Mácsai János és Mácsai Pál beszélgetése a zene és az irodalom kapcsolatáról arra emlékeztet: a művészetek nem külön szigetek, hanem egymásba nyíló terek.

A színművész szerint érdemes úgy olvasni József Attila Ódáját, hogy egyszerre érzékeljük benne a költő érzelmi érintettségét és kristálytiszta, jéghideg önreflexióját. 

A délután jazzes, swinges elemekkel átitatott darabbal folytatódik, Kokas Dóra, Daniel Matejca és Dani Imre önfeledt játékába belefeledkezünk.

Este Beethoven A-dúr csellószonátája után Bach 3. brandenburgi versenye szinte örömzenélésként tölti be a Hunyadi-termet. A vonók mozgása, az egymásra figyelő tekintetek, a felszabadult energia mind azt sugallják: a kamarazene lényege a kapcsolódás. A két mű között pedig elhangzik végre József Attila Ódája. Mácsai Pál elementáris előadása közben a levegő is megfagy. A szerelem és féltékenység témát Beethoven és Tolsztoj azonos című műve, a Kreutzer-szonáta viszi tovább, amelyben Kelemen Barnabás és Jose Gallardo virtuozitása lenyűgöz, miközben Bezerédi Zoltán színészi játéka is igazán üdítő.

Liszt–Madách Via Crucis – Az ember tragédiája ősbemutató a III. Winterfesten. Fotó: Herman Péter

A zárónapon a fesztivál talán legjobban várt előadása, a FAB saját produkciója, a Liszt–Madách Via Crucis – Az ember tragédiája mutatkozik be. 

A zene mély és megrendítő, Az ember tragédiája alapmű. A két mű együtt hátborzongató.

A színészek az egyes jelenetek rezüméjét hozzák közel, a legerősebb mondatok egy csapásra belénk égnek, a színészi jelenlét és orgánum – különösen Kelemen Hanna arcjátéka – éteri magasságokba emeli az előadást.

A Winterfestet Kelemen Barnabás és Kokas Katalin álmodta meg, egy olyan fesztivált szerettek volna, ahol a művészek egymás örömére is muzsikálnak. A lillafüredi Palotaszálló mesebeli tereiben ez a szándék ismét valóra vált.

Három nap alatt ráérezhettünk valamire, amit a hétköznapokban könnyen elveszítünk: a figyelemre. Arra a csendre, amelyben a zene, a szó és a másik ember valóban elér bennünket.