Szindbád Lengyelországban

Műfordítók ritkán kerülnek reflektorfénybe, de a Balassi Műfordítói Nagydíj minden évben rájuk irányítja a figyelmet. Az idei kitüntetett Teresa ­Worowska, neki köszönhetik Márai Sándort a lengyel olvasók. Miből lett sikerkönyv a diktatúrában, hadiállapot idején vagy békében, és hogyan kell egy magyar írót a nemzetközi könyvpiacon felépíteni? A holnap záró Frankfurti Könyvvásár is aktuálissá teszi e kérdéseket.

Érdeklődők állják körbe Tóth Károlyné csipkeverőt a Tajpeji Nemzetközi Könyvvásár magyar pavilonjában, 2016 Fotó: MTI/EPA–David Chang

A fordítás láthatatlan tevékenység, nyilatkozta Adan Kovacsics chilei születésű, Spanyolországban élő műfordító, egyetemi tanár, amikor 2017-ben elsőként átvette a Balassi Műfordítói Nagydíjat. Még ha láthatatlanul is, de a műfordító a maga szívós, aprólékos módján mégiscsak azon dolgozik, hogy a különböző nemzetek megismerjék, megértsék egymást. Munkája során számos tapasztalatot gyűjt az eltérő nemzeti karakterekről, tükröt tart elénk is: milyenek a magyarok? Pálfalvi Lajos szerint Krakkóban hajlamosak vagyunk az indokoltnál hangosabban beszélni, mintha úgy éreznénk, csak előnyünk származhat abból, ha tudtára adjuk a környezetünknek, honnan jöttünk – ugyanakkor Pozsonyban például igen csendesek a magyarok.

A műfordító egy kazimierzi kerthelyiségben próbát is tett, empirikus vizsgálatnak vetette alá a magyar–lengyel kapcsolatokat. Lengyelnek álcázva magát megkérdezte a pincérnőt, mindig ilyen hangosak-e a magyarok. Mire a másik asztalnál ülő krakkói lakos megszólalt: igen, kérem, de nagyon szimpatikusak, pont olyanok, mint mi. A válasz igen megörvendeztette a műfordítót, mert úgy gondolkodott: ha a barátság önmagunk elfogadására épül, akkor annak biztos alapjai vannak.

Az idő hidegre fordultával most nem kerthelyiségben, hanem a Kispolszki nevű lengyel „műintézetben” beszélgetünk Pálfalvi Lajossal a kultúra exportálásáról, a piac és az irodalom viszonyáról. A József Attila-díjas műfordító, aki az elmúlt évtizedekben többek között Sławo­mir Mrożek, Czesław Miłosz, Witold Gombrowicz, Andrzej Stasiuk, a most irodalmi Nobel-díjjal elismert Olga Tokarczuk és Krzysztof Varga műveit ültette át magyarra, úgy véli, lengyelek és magyarok a kulturális közelség ellenére is keveset tudnak egymásról. A turisztikai kapcsolatok jól működnek – tulajdonképpen már egy hosszú hétvégére is érdemes kimenni Krakkóba, és október 23-án mindig tele a város magyarokkal –, de a visegrádi országok kultúrájának még nincs akkora tekintélye egymás szemében, mint korábban a német vagy a francia műveltségnek volt.

– Minden magyar mű lengyelre fordítása, illetve lengyel mű magyarra fordítása a közös kulturális tőkét gyarapítja – állítja Pálfalvi. – A közép-európai országok most kezdik megtapasztalni, ami az északi népek együttműködéséből már jól látható, hogy mekkora előnyökkel jár a közös érdekképviselet. A lengyel–magyar barátság ráadásul olyan adottság, amely a két nemzet mentalitásából fakad: hagyományosan mindkét országban magas volt a nemesség aránya, így ez a viselkedésmód terjedt el a paraszt- és munkásrétegekben. Ezért olyan hasonló a társasági életünk, bár a lengyel talán kicsit szertartásosabb, máshol van a tegeződés-magázódás határa, több a kézcsók meg a virág.

De alapvetően nincs különbség, nem úgy, mint a szlovákokkal vagy a csehekkel, akik plebejus hagyomány alapján építették fel a kultúrájukat, ezért nekik nagyképűnek, urizálónak tűnik, amit mi a lengyelekkel kellemes társalgásként élünk meg. Legszívesebben ránk szólnának, hogy mit játsszuk az agyunkat. Persze a lengyelekkel sem egészen egyezik a történelemszemléletünk: beszéltem olyan történésszel, aki azt hitte, az első világháború vége Magyarország számára örömünnep, mert ahogy Lengyelországnak igazságot szolgáltatott a sors, mi is együtt örültünk a szlovákokkal és a románokkal, hogy végre megszabadultunk a Habsburgoktól. Eltöltött egy kis időt Budapesten, mire rájött, ez nem egészen így van… Néhány ponton kifejezetten vigyázni kell, hogy empatikusan tekintsünk egymásra a lengyelekkel, a kisebbségért való aggódást például külföldi beavatkozásként élik meg többen közülük.

Mégis több a közös pont: a kommunista blokkban újra közel került egymáshoz a két ország, és a barátságot az összezártság élménye még inkább elmélyítette. Bárhova nem lehetett utazni, egymáshoz viszont igen – ezzel eljött a tömeges stoppolás korszaka. Az irodalmi kapcsolatok virágoztak, szám szerint ugyan kevesebb lengyel irodalmi mű jelent meg Magyarországon, mint 1989 után, de hatalmas példányszámban.

– A lengyel irodalom keresett portéka lett hazánkban már az 1950-es évektől, aminek gazdasági okai voltak – mondja Pálfalvi Lajos.

– A szocializmusban kettős valutarendszer működött: nevezzük az egyiket igazi pénznek, a másikat orosz játékpénznek, amit transzferábilis rubelnek hívtak hivatalosan. A kiadók az orosz játékpénzből annyit kaptak, amennyit csak akartak – a lengyel irodalomnál jobbat pedig nem is vehettek belőle. Ezen a szűk piacon még vissza is kellett fogni a színházakat, alig kaptak engedélyt például Mrożek Rendőrség című drámájának előadására. Persze, mint a tiltott gyümölcsöt, ettől még inkább vették Mrożek műveit az emberek. Amikor a rendszerváltozás után végre kinyílt a világ, hiába lehetett jobbnál jobb műveket – az emigránsokét is beleértve – fordítani, megcsappant az érdeklődés irántuk. Egy Mrożek-kötet azért 1993-ban még elérte a nyolcezres példányszámot – korábban a többszörösét –, mára viszont ott tartunk, hogy egy kortárs mű 1000-1500 példányban is sikernek számít.

A mai lengyel irodalom képviselői 2000 körül kezdtek megjelenni Magyarországon. Egy szűk, értelmiségi körben hamar népszerű lett a kalandos életű Andrzej Stasiuk, az apja felől magyar gyökerű Krzysztof Varga vagy Olga Tokarczuk. Az viszont már az átgondolt lengyel támogatási rendszernek köszönhető, hogy az utóbbi években újra megélénkült az érdeklődés, hirtelen ugrásszerűen megnőtt a kortárs lengyel irodalmi művek száma hazánkban.

Mi a helyzet a másik oldalon, mekkora a magyar irodalom ismertsége északon? Minden bizonnyal Teresa Worowska fordításához köthető a lengyelországi Márai-kultusz kialakulása, amelynek váratlan fejleménye, hogy az érdeklődés kezd átterjedni Krúdy Gyula novelláira is. Persze Szindbád közvetítésével. A Balassi Műfordítói Nagydíj idei kitüntetettje 1977 óta él Magyarországon, fordított többek között Kosztolányit, Krúdyt, Esterházyt, a lengyel Harmonia Cælestis Angelus irodalmi díjat is kapott szülőföldjén. De Teresa nemcsak műveli, hanem oktatja is a műfordítást, jelentős szerepet vállalva az új lengyel fordítónemzedék kinevelésében.

– Márai teljesen ismeretlen volt a rendszerváltozás előtt Lengyelországban – meséli. – Amikor A gyertyák csonkig égnek című regény nemzetközi sikerkönyv lett, a varsói Czytelnik Kiadó is érdeklődni kezdett Márai iránt, és felkért, fordítsak tíz oldalt bármelyik művéből. Az Egy polgár vallomásait választottam, tetszett nekik, kérték a teljes könyvet. Így ez jelent meg elsőként Lengyelországban, majd a Naplót ajánlottam fordításra, de erre már a kiadó bizonytalan választ adott. Mivel a szerkesztők nem ugrottak elsőre az ötletre, kivonatoltam az 1943. évet, ami mindjárt megváltoztatta a helyzetet: hamar választ kaptam, hogy nagyon érdekes a szöveg, dolgozzam csak rajta.

Az első kötet sok-sok fényképpel, 600 oldalon látott napvilágot, még utószót is írtam hozzá. Hatalmas siker lett, nyolcszor nyomták újra, igen sokat írtak is róla. Ezután már a kiadó javasolta, hogy A teljes napló – 18 kötet – alapján készítsek el egy újabb válogatást öt kötetben. Ebből négy már megjelent, az ötödiket épp most fejezem be, 2020 májusában már a lengyel olvasók is kézbe vehetik.

Márai Sándor akkora karriert futott be, hogy közéleti személyiségek, politikusok is lelkesen idézik Lengyelországban. Pálfalvi Lajos egy nemzetközi rendezvényen fültanúja volt annak, hogy a lengyel államtitkár nagy átéléssel idézi Márai mondatait a diópálinkáról. A külföldi piacon sikeresen felépített magyar író beletartozik abba a szűk elitbe, amelynek tagjaira művelt körökben hivatkozni szokás. A Szindbád hazamegy szerzője rá­adásul Krúdyhoz is elvezette a külföldi olvasót.

– Teresa fordítóként abban is fontos szerepet játszott, hogy a magyar irodalom lengyel közvetítésében egyre inkább előtérbe kerül a századforduló korszaka és a két világháború közötti időszak – erősíti meg Pálfalvi Lajos. – Az elmúlt években nagy sikert aratott Lengyelországban Csáth Géza; Krúdy Gyulától Alvó nők városa címmel jelent meg novelláskötet, noha a legtöbb kiadót inkább az újdonságok érdeklik. Mire a fordító eljut a mű megjelentetéséig, nem feltétlenül tudja felmérni, milyen hatással lesz a szöveg a befogadó közegre.

És itt nemcsak az eladott példányszámra vagy a könyvkritikára gondolok, hiszen azt is fontos lenne tudni, miként vélekedik egy műről a helyi irodalmi elit. Ennek nincs mindig írásos nyoma, de a jelek szerint Krúdyval érdemes lesz hosszabb távon is foglalkozni, mert nyáron, a varsói könyvfesztiválon a legnagyobb élő lengyel költő, Marcin Świetlicki minden bevezetést mellőzve nekem szegezte a kérdést: miért nem mondtad, hogy Krúdy a világ legnagyobb prózaírója, tízszer akkora, mint Bruno Schulz?

A műfordító a kilencvenes évektől kezdve megrögzötten ajánlotta Szerb Antalt is fordításra, bizonygatva, hogy az Utas és holdvilággal nem lehet mellényúlni. A német fogadtatás alapján a szerkesztők – akik egymás sikereit, főként az eladott példányszámokat lesik a nemzetközi piacon – már-már rászánták volna magukat a kiadásra, de állandóan visszariadtak attól, hogy 1983-ban egyszer már megjelent a regény lengyelül, és a kutya sem vette észre. Hadiállapot volt, talán érthető, miért nem épp az Utas és holdvilággal szórakoztatták magukat a sztrájkolók. De a piac már csak ilyen: Németország után a lengyeleknél is befutott szerző lett Szerb Antal, és a jelek szerint most jött el az ideje Kosztolányinak is a nagyvilágban.

– Kétségkívül nagy a verseny, mégis úgy látom, ha egy művel sikerül betörni a könyvpiacra, utána már tudatosan és szakszerűen fel lehet építeni a szerzőjét is külföldön – állítja Teresa Worowska. – Ez megtörténhetne például Dragomán Györggyel, akire felfigyeltek ugyan. – A fehér király című regényét több mint harminc nyelvre fordították le –, de egyelőre nem látom a folytatást. A közönségtalálkozók sokat jelentenek az olvasóknak, magam is gyakran járok ilyen alkalmakra, ebben a hónapban Krakkóba hívtak Márai Naplójáról beszélgetni. Miért van erre szükség? A magyar olvasó magyarázat nélkül is megérti a szöveg kontextusát, de a lengyel olvasó számára tudatosítani kell az összefüggéseket. Ezért aztán minden általam lefordított könyvhöz utószót is írok, néha még könyvismertetést is.

A rendszerváltozástól a 2000-es évek elejéig a magyarok többet fordítottak lengyelből, mint a lengyelek magyarból, az utóbbi időben azonban sokat javult a kortárs hazai irodalom pozíciója: műveivel többek között Kontra Ferenc, Oravecz Imre, Tóth Krisztina vagy Horváth Viktor is eljutott a lengyel olvasókhoz. És az sem csoda, ha Kondor Vilmos sikert arat a Budapest noir sorozatával, hiszen ahol „Lengyel hulla” irodalmi díjat osztanak, ott nagy kultusza lehet mindennek, ami krimi. A retró krimi különösen jól fut, a műfajnak nagy a közönsége, és fesztiváljai is vannak. Magyarországon ennyire azért nem differenciált a piac – véli Pálfalvi Lajos, aki az utóbbi időben nem is feltétlenül regényt keres fordításra. Inkább riportkönyvet, mert felfutóban a lengyel tényirodalom, és a szerzők között a legjobbakat ott találja.

A 2000-es években néhány hazai kiadó a lengyel lektűrrel is megpróbálkozott, de nem sok sikerrel, a lektűrolvasó ugyanis sokkal konzervatívabb, mint az elitirodalom közönsége. Megvannak az elvárásai: játszódhat a románc a Riviérán vagy Kaliforniában, de hogy a „lengyel Bridget Jones”, egy harmincas elvált nő valahol Varsó mellett építkezik, és vonattal ingázik nap nap után, amíg jóra nem fordul a sorsa…, hát ez a sztori nem ragadta meg a magyar közönséget. Pedig a könnyed olvasmány százötvenezer példányban kelt el a hazájában.

Érdeklődők állják körbe Tóth Károlyné csipkeverőt a Tajpeji Nemzetközi Könyvvásár magyar pavilonjában, 2016
Fotó: MTI/EPA–David Chang

Kulturális diplomácia

A magyar állam a Külgazdasági és Külügyminisztérium által 2017-ben alapított Balassi Műfordítói Nagydíjjal fejezi ki a kiemelkedő műfordítói teljesítmények iránti elismerését. A magyar irodalmat idegen nyelvre átültető műfordítók munkája lehetővé teszi, hogy a világszínvonalú magyar irodalom ne maradjon nyelvi elszigeteltségben, hanem elfoglalja méltó helyét a világirodalomban. A műfordítás révén jönnek létre azok a könyvek, amelyek népszerűsítésével és terjesztésével megvalósulhat a kulturális diplomácia egyik legfőbb célkitűzése: a pozitív országimázs-építés.

– A kulturális diplomácia nem önmagáért való tevékenység, hanem az ország külpolitikai és külgazdasági céljait segítő eszközrendszer – mondja Schőberl Márton, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős helyettes államtitkára. – Hálózatunk igen kiterjedt: 22 országban 24 külföldi magyar intézet működik, kulturális diplomaták dolgoznak külképviseleteinken is, akik munkakörüknél fogva pontosan fel tudják mérni, milyen magyar produkciók számíthatnak a közönség érdeklődésére szerte a világban. Célunk, hogy megmutassuk azokat az értékeinket, amelyek talán kevéssé ismertek, de számunkra kifejezetten fontosak.

Hogyan lehet koncentrált jelenlétet biztosítani a magyar kultúrának más országokban? Ezt szolgálják a kulturális évadok és a nagyszabású művészeti események. A kormány még tavaly év végén határozatot hozott a 2019-es külföldi magyar kulturális évadok megrendezéséről és finanszírozásáról Dél-Koreában, Izraelben, Japánban, valamint Kínában. 2018-ban és 2019-ben a Nyugat-Balkán mind a hat országában magyar kulturális hetek zajlottak, illetve zajlanak jelenleg is, október elején ­Apponyi Geraldine albán királynő életéről szóló kiállítással vette kezdetét az Albániai Magyar Kulturális Hetek, a Római Magyar Akadémia szervezésében pedig központi helyszínen, a Palazzo delle Esposizioniban nyílt meg Az áthágás technikái című kiállítás, amelynek témája a hetvenes évekbeli Magyarország rendszerkritikus, ellenzéki művészete. A tárlat része a Harminc éve szabadon programsorozatnak, amely által a nemzetközi közönség is képet alkothat arról, hogyan lehetett a diktatúra idején a szabadságért küzdeni, és milyen folyamatok vezettek a rendszerváltozáshoz.

– Magyarországnak jóval erőteljesebb a kisugárzása, mint ahogy azt a lélekszáma vagy a geopolitikai helyzete indokolná. Komolyzenénk, tánc- és filmművészetünk régóta keresett a világban. A szépirodalom sikere a magyar nyelv egyediségéből fakad, amely hatással van gondolkodásmódunkra is – véli Schőberl Márton. – Az irodalomban nyomon követhető az a folyamat, hogyan zárkóznak fel a kortársak a legnépszerűbb szerzők mellé: Petőfi, Molnár Ferenc vagy Márai ismertsége kikezdhetetlen, de mostanában egyre több fordítása születik Kosztolányi Esti Kornél című művének, komoly figyelmet kap Krasznahorkai László Sátántangója, és a magyar gyerekirodalomnak szintén jó híre van külföldön.

A magyar stand a 7. Varsói Nemzetközi Könyvvásáron
Fotó: MTI/PAP–Marcin Obara

A kulturális évadokhoz kapcsolódnak könyves megjelenéseink: idén nyáron Magyarország volt a díszvendég a Szöuli Könyvvásáron, ahol többek között Gárdos Péter, Oravecz Imre, Marék Veronika, Lackfi János és Dániel András mutatta be munkáit. A külhoni magyar irodalmi szervezetek, műhelyek szintén nincsenek magukra hagyva, már a Petőfi Irodalmi Múzeum is bekapcsolódik népszerűsítésükbe a Petőfi Irodalmi Ügynökség révén. A támogatás, lobbitevékenység tehát állami feladat – aztán a piac majd úgyis megméri a magyar írókat.