Haragos polgár

Ha szigorúan vesszük, csak 2021 januárjában kezdődik az új évtized – a harmadik számjegy idei látványos ­váltása mégis alkalom, hogy mérlegre tegyük az elmúlt évtizedet. 2010-hez képest 800 millió fővel többen élünk a Földön, az egyenlőtlenségek nőttek, a világot forrongások és kétségek uralják.

Élelmiszersegélyt szállító helikopterbe kapaszkodó pakisztáni menekültek, akiknek otthonát árvíz sújtotta, 2010 Fotó: Adrees Latif Forrás: Reuters

A világ tehetetlenségét és elbizonytalanodását fejezi ki – erős érzelmeket váltva ki.

Ezek az érzelmek általában is jellemezték a tízes éveket – érzékelte ezt a világsajtó is. Németországban már 2010-ben a Wutbürger, a haragos polgár lett az év szava, a Time amerikai hírmagazinnál pedig 2011-ben a tüntető – az arab tavasz tüntetéshulláma, a spanyol megszorításellenes Felháborodottak, a társadalmi egyenlőtlenségek ellen fellépő globális Elfoglaló mozgalom (Occupy movement), az amerikai jobboldalon teret nyerő Tea Party, azaz a „teadélutánosok”, valamint más elégedetlenkedők nyomán. „A most záruló évtized uralkodó érzelme a harag. Semmi sem változtatta meg annyira a nyugati országok politikáját, mint a polgárok jelentős részének haragja. A harag jelensége Donald Trump, a Brexit, az Alternatíva Németországnak (AfD) és a franciaországi sárga mellényesek” – írta szilveszterkor a Der Spiegel, e sorba helyezve a brit Boris Johnson, az olasz Matteo Salvini, az osztrák Heinz-Christian Strache felbukkanását is. A hamburgi hírmagazin kettős magyarázatot ad: a polgárok egy része úgy érzi, a klasszikus politikai elit már nem képviseli őket, a közösségi médiafelületeken pedig felerősítve jelennek meg az érzelmek.

Miközben Keleten a helyzet változatlan – Oroszország elmúlt (két) évtizedét Vlagyimir ­Putyin uralta, Kínában pedig megkérdőjelez­hetetlen Hszi Csin-ping (Xi Jinping) elnök-­pártfőtitkár hatalma –, a nyugati politikai elit szinte teljes öntisztuláson ment keresztül egy évtized alatt. Vegyünk elő ismét két fényképet! A NATO 2010-es, úgynevezett családi fotóján, amely a lisszaboni csúcsértekezleten készült, ­harminc vezető látható. A tavalyi, londoni csúcson készült felvételen 31. Kvízkérdés lehetne, hány politikus töltötte be kilenc évvel később is ugyanazt a tisztséget. Nos, mindössze három kormányfő.

A német Angela Merkel, a holland Mark Rutte és Orbán Viktor.

A magyar miniszterelnöknél csak Merkel van régebb óta a posztján, és hármójuk közül Orbán az egyetlen, aki koalíciós kényszer nélkül, sorozatosan kétharmados parlamenti többségre támaszkodva kormányozhat a mai napig.

A jamaicai Usain Bolt „üldözőivel” a 2016-os riói olimpia 100 méteres számának elődöntőjében

A főbb nyugat-európai országok 2010-es vezetői közül a brit David Cameronnak és a ­francia Nicolas Sarkozynek már az utódja, Theresa May, illetve François Hollande is megbukott az elmúlt években, ráadásul egyaránt csúfosan – előbbinek a Brexitbe, utóbbinak Franciaország gazdasági bajaiba, állandósult bénultságába tört bele a bicskája. Az olaszokról pedig vagy jót, vagy semmit: a lisszaboni képen feszítő Silvio Berlusconi után négy kormányfőt fogyasztottak el eddig, gyakrabban váltogatva őket, mint a – ne legyünk alpáriak – szakácskötényt.

Nyugat-Európa kormányozhatóságának nehézségei, egyes államok területi-etnikai feszültségeivel kiegészülve olyan országokban váltak szembetűnővé az elmúlt években, mint Spa­nyolország (katalánkérdés) és Belgium (flamandkérdés). De idesorolhatjuk a Brexit nyomán felerősödő skót függetlenségi törekvések miatt az Egyesült Királyságot is. És persze a londoni családi fotó közepén Barack Obama helyett már Donald Trump áll: ennél nagyobb pofon aligha kellett a globalizáció híveinek, a nemzet­államokat háttérbe szorítani igyekvő liberális világrendnek. A 2016-os maflást, amelyet a politikai korrektségre és a liberális dogmákra ráunt 63 millió amerikai, főleg dühös fehér férfiak osztottak ki, a mai napig nem heverte ki az az elit, amely a hidegháború győzteseként – Francis Fukuyama elmélete és politikai bestsellerré vált könyve nyomán – a történelem végének illúziójába ringatta magát az 1990-es évekre.

De Európában is elcsattant egy jókora pofon, a Brexit – hogy kijózanító lesz-e, vagy sem, azt a jövő mutatja meg. Mindenesetre míg a kétezres években 12 ország csatlakozott a bővítés lázában égő Európai Unióhoz – csak a „nagy bumm” évében (2004) tíz –, az elmúlt évtizedben mind­össze egy új taggal, a nem túl jelentős Horvátországgal bővült az EU, miközben a britek már a 2016-os Brexit-népszavazást követően a kijárat felé vették az irányt. Ez példátlan fejlemény. Brüsszelben le kellett számolni azzal az illúzióval, hogy ebbe a klubba – mint minden világok állítólagos legjobbikába – mindenki mindig csak belépni akar.

Az EU a tízes években két válságot – az elsősorban, de nem kizárólag görög adósságkrízist és a migrációs válságot – még úgy-ahogy átvészelt, de a Brexit már láthatóan sok volt neki. Most a nemcsak testi mivoltában, de politikailag is gyengélkedő Jean-Claude Junckert váltó Ursula von der Leyen vezetésével akar tiszta lapot nyitni. Az euróválság megmutatta, hogy a versenyképtelenebb gazdaságokat – mint a görögökét is – az önálló árfolyam-politika hiánya gúzsba köti, nem bírják a versenyt a fejlettebbekkel. Ha a 132 GDP-százalékos adóssághegy tetején ülő Olaszország – amelynek hétszer jelentősebb a gazdasága a görögökénél – egyszer bedőlne, az alighanem az euróövezet végét jelentené.

A migrációs válság pedig – Merkel kancellár szarvashibájával, a Willkommenskultur meghirdetésével – a huszonnyolcak könnyen megbomló egységére, szuverenitási alapkérdésekre, súlyos határőrizeti és integrációs hiányosságokra mutatott rá. Európa képtelen pár év leforgása alatt idegen kultúrákból érkező milliókat beilleszteni az amúgy is belső viharok dúlta társadalmaiba. A kevés pozitív példát párhuzamosan kialakuló etnikai társadalmak, no-go zónák, radikalizálódó muszlimok kérdőjelezik meg – mindez pedig politikai ellenreakciót idéz elő, a szélsőségesek megerősödését, a centrum meggyengülését váltva ki.

Felerősödött ugyanakkor az utóbbi években az EU egyik legmarkánsabb regionális együttműködésébe, a visegrádi négyekbe tömörült közép-európai országok hangja.

A négy állam közül hazánkban és Szlovákiában töretlen az irányvonal az évtized folyamán, de Varsóban és Prágában is a bevándorlásellenes politikával szemben, a nemzeti szuverenitás mellett állást foglaló erők vannak hatalmon.

Halott gyermeket tartó szíriai férfi gáztámadásban megölt aktivisták holttesténél Damaszkusz
közelében, 2013

Karácsony előtt a konyhában serénykedünk, közben – honnan máshonnan, mint egy okostelefonról – a német rádió szól az interneten. Michael Köhlmeier osztrák író az elbizonytalanodás évtizedéről beszél: „Világpolgárrá váltunk, talán anélkül, hogy akartuk volna, mindenekelőtt pedig anélkül, hogy készek lennénk rá. Még nem tudtuk magunk mögött hagyni a nemzetet. Az az érzésünk, hogy már az Európai Unió projektje is csak vánszorog” – mondja az Abendland (Nyugat) című családregény szerzője. Arról is beszél, a technológiai forradalomnak köszönhetően ma az emberiség példátlanul népes hányada fér hozzá a tudáshoz, az emberek mégis úgy érzik, nem tudnak ezzel mit kezdeni. Pedig miközben 2010-ben csak 296 millió okostelefont adtak el a világon, tavaly már másfél milliárdot. Barack Obamát, az előző amerikai elnököt még azért tartották menőnek, mert BlackBerry készüléket nyomogatott. Donald Trumpnak ma 69 millió követője van a Twitter mikroblogon. 2010-ben a Twitter 30 millió felhasználóval rendelkezett, ma 330 millióval. A legnépszerűbb közösségi oldalra, a Facebookra tíz évvel ezelőtt félmilliárdan iratkoztak fel, ma csaknem négyszer annyian használjuk naponta. A menekülteket, migránsokat mutató képeken is azt látjuk: ha látszólag semmijük sincsen, akkor is ott a kezükben az okostelefon. És egyre kevesebb az olyan ember, aki semmit nem tud angolul. Mark Zuckerberg ­Facebook-főnök már 2010-ben az év embere volt a Time magazinnál…

De mindettől a világ nem lett boldogabb hely az elmúlt tíz év alatt, sőt. A globális statisztikák alátámasztják: bolygónkat és népességét olyan feszültségek terhelik, amelyek hozzájárulnak az elbizonytalanodáshoz, amelyről Köhlmeier beszélt. 2010 óta a Föld népessége 800 millióval 7,7 milliárd főre nőtt, és a ma születettek nyolcvanéves korukra megérhetik, hogy 11 milliárdan lesznek kénytelenek a forrásokon osztozni, a népesség fele pedig afrikai lesz. Másodpercenként ma négy gyerek születik a Földön. Az erőforrások szűkösek, egyre szűkösebbek. A naptárban egyre előrébb jön a túlfogyasztás napja, vagyis az a dátum, amikorra már feléljük a fenntartható fejlődés esetén rendelkezésünkre járó javakat. A jövőnket esszük így meg. Tavaly ezt már világátlagban július 29-ére megtettük – Magyarországon június 14-ére, a Föld legpazarlóbb országában, Katarban pedig február 11-ére esett a kínos dátum. 2010-ben még augusztus 21-e volt a globális túlfogyasztásra való figyelem felhívásának átlagdátuma.

Ez összefügg a migrációs nyomással és az éghajlatváltozással is. Az ENSZ adatai szerint 2010-ben 220 millió olyan ember lakta a Földet, aki elhagyta a szülőhazáját, tavaly már 271 millió. Csak az Egyesült Államok legálisan évi 1,2 millió bevándorlót fogad, miközben legalább 12 millióan törvénytelenül telepedtek le a 330 milliós országban. Az emberek keletről nyugatra, délről északra vándorolnak a háborúk és a nélkülözés elől, miközben a Föld három mindenkori legmelegebb éve az elmúlt négy esztendő három éve (2016, 2017, 2019) volt azóta, hogy 1880-ban írni kezdték a statisztikát. 2018-ban a Heißzeit, a hőségkorszak lett az év szava Németországban, tavaly pedig angol nyelvterületen az Oxford szótár szerkesztőinél a klímavészhelyzet, a Collinséinál a klímasztrájk. A globális egyenlőtlenségek mindeközben nőnek, ismét csak bizonytalanságot szülve. Tíz év alatt megduplázódott a világ milliárdosainak száma, vagyonuk naponta két és fél milliárd dollárral nő, miközben a Föld leggazdagabb 26 embere birtokol annyit az Oxfam segélyszervezet adatai szerint, mint a legszegényebb 3,8 milliárd fő.

A világot kínzó ellentmondások feszítik a megnyugvásra szomjazó 2020-as évek hajnalán.