Tombolás Mozarttal

A Kassák Klubban aprók tánca zajlott a hetvenes évek végén, amikor Kerényi György népzenekutató jelent meg ott vendégeivel. Egy ideig figyelmesen nézte a tánctanítást, amely széki muzsikára folyt hegedű, háromhúros brácsa és bőgő felállásban. Feltűnt, hogy egy idő után egyre idegesebben tekintgetett a zenészek felé, végül türelmét vesztve odaugrott a bőgőn játszó Nagy Alberthez, és indulatosan rákiáltott: „Legalább te hagyd abba néha!”

Ma ezt már talán magyarázni kell, de bizony akkoriban a népzenei feldolgozások a műzene formáiban igyekeztek tündökölni, azok ráigazításával próbálták legitimálni, vagy ahogy mondani szokták, „felemelni” ezt a végtére is alsóbbrendűnek tekintett műfajt. Egy kis kánon, ilyen-olyan többszólamúság nélkül nem is lehetett elképzelni a rádióban felhangzó népzenei darabokat. Ez a szemlélet viszont nem kis erőszakot jelentett olyan muzsikán, amely sem nem templomi, sem pedig nem színpadi használatra született, hanem hétköznapi emberek szórakoztatására, sőt táncolásának kiszolgálására.

A régizene mai kultusza mellett mit nem adnánk azért, hogy egy Mozart-korabeli köznépi lakodalom muzsikáját végighallgathassuk! Akkor sajnos nem készülhettek felvételek, csak ilyen-olyan leírásokból értesülhetünk a táncmulatságok hangulatáról. A mi nemzedékünk mégis megérhette azt az időutazáshoz fogható élményt, hogy belekeveredett egy XVIII. századra jellemző kortárs mulatságba.

Az erdélyi Mezőség Visa nevű községében 1972 decemberében táncmulatság volt, amelyen Kallós Zoltán jóvoltából ott lehettünk ­Timár Sándorral és a Bartók együttes néhány jeles táncosával. A zenét a palatkai zenekar szolgáltatta Kodoba Béla vezetésével. A művelődési ház kicsiny színpadán ült a zenekar, elöl a két prímás, mögötte a két kontrás, a sarokban, a fal felé fordulva a bőgős. A teremben forrt a levegő. Ilyen hangulatot, ilyen valódi extázist semmilyen diszkóban nem lehet átélni. Ott értettem meg, hogy a régi magyarok miért nevezték a táncot „tombolás”-nak. Ugyanakkor ez a laza felszabadultság olyan kifinomult diszciplínákhoz igazodott, hogy az valami elképesztő.

A zene is meglepett akkor. Mi többnyire dallamvadászatot értettünk gyűjtésen, s itt a tánczenei szvit muzsikájában mintha mindig ugyanaz a motívum ismétlődött volna, egy-egy dallam csak monoton közjátékokba ágyazva jelent meg néha. Már azon voltam, hogy kikapcsolom a magnót, nem pazarolom a drága szalagot ilyen töltelék jellegű muzsikára. Áldom az eszemet, hogy nem tettem. Így ugyanis valódi funkciójában sikerült rögzítenem egy teljesen spontán, gyűjtőktől nem befolyásolt zenei folyamatot, amely évszázados beidegződéssel dübörgött az orrunk előtt, s visszaröpített bennünket a klasszikus koncertzenék idejének köznapi, historikus popzenei világába.

Az európai zene és tánchagyomány – amelynek ugye részei vagyunk – a világ többi részéhez hasonlítva maga is nagyon különleges. Itt ugyanis a gazdasági és társadalmi fejlődés lehetővé tette a reneszánsz idején, hogy az embereknek pénzük és szabad idejük legyen. Ez a világ más részein sehol sem jött létre. A mindenütt általános liturgikus zene és a munkadalok mellett Európában korán kialakultak a szabad idő eltöltésének műfajai. A kettő azóta is párhuzamosan működött: a liturgikus hagyomány és az abból alakult koncertmuzsika mellett mindig ott volt a köznapi élet, a szórakozás populáris zenéje. Egyre több alkalom és tér nyílt ezek művelésére. A nyugatról induló nagy divathullámok lassanként feloldották a kötött, nemenként szegregált kör- és lánctáncok egyeduralmát, és fokozatosan kialakultak a koedukált páros táncok.

Volt is nagy botrány ebből; leírták és szószékekről prédikálták, hogy mekkora paráznaság, milyen ördöggel való cimboraság a „tapogatós tánc”, amelyben a férfi tánc közben testközeli érintkezésbe kerül a nővel. Európán kívül ilyesmiről szó sem lehetett: Japánban, Kínában, Koreában nincs páros tánc, csak munkadalok vannak. Ott, ahol nem győztek a társadalmi fejlődést serkentő forradalmak, nem alakulhatott ki európai értelmű reneszánsz.

Az európai zenében tehát a másvilágra irányuló liturgikus zene mellett kialakult a mindennapi élet igényeit minden korban kielégítő populáris zene. Amikor népzenéről beszélünk, akkor ennek a populáris kultúrának a régmúlt életéből ránk maradt – helyenként tovább élő – emlékeiről beszélünk, amelyet ily módon akár historikus popzenének is nevezhetnénk. A régizene fogalma a történeti muzsikák (a liturgikus és az ebből színpadi művészetté vált klasszikus zene) korhű felelevenítését jelenti a fennmaradt írásos dokumentációk alapján. A népzene viszont az utca zenéjét őrizte meg ugyanazokból a korokból, szájhagyományos módon. Ez a szájhagyomány néha sokkalta komplexebb hitelességgel tárja elénk egy régebbi stílusirányzat eszköztárát, mint a lényegében vázlatos kottaírás. Olyannyira, hogy a köznépi használatban fennmaradt egykori zenei megoldások a színpadi művek korabeli előadásának rejtélyeit is segíthetnek megfejteni.

Lehet, hogy az úgynevezett organikus háttér, az egykori közösségi élet természetes közege kicsúszott ezen értékek mögül. De nem ugyanúgy történt Homérosszal, Horatiusszal, Arany Jánossal? Hol vannak azok a világok, amelyeknek megörökölt szövegei beépültek az életünkbe, s amelyeket – sokszor forrásuk ismerete nélkül – naponta idézünk? Ezért kidobandó érték a klasszikus zenéktől a historikus popzenéig minden?

Az élet éppen most bizonyítja be, hogy nem. Épp a mi nemzedékünk jött rá arra, hogy ez az értékes anyag átvehető, és a városi fiatalok ­használatában is tovább éltethető. A falusiak már – ilyen-olyan okokból – kiengedték a kezükből. A város fedezte fel, hogy a mai korban is szükség van kreativitásra, önkifejezésre, az emberek közötti intim kommunikáció kifinomult eszközeire, és ha ezek rendelkezésre állnak, miért kellene a szomszédba menni? Szó sincs múltba menekülő vagy romantikus műparaszti attitűdről! Ez ízig-vérig urbánus mozgalom, a reménybeli polgárosodás halvány kísérőjelensége.