Sas a kandallón

Teljes körű restaurálását követően hatvantonnás óriásdaru emelte vissza helyére a budai vár turulját a napokban. A kiterjesztett szárnyú madár az egyik legnépszerűbb szelfiháttér a turisták számára, miközben valószínűleg nem sejtik, hogy már a világra jöttének is milyen fordulatos története van.

Forrás: Várkapitányság

Aki idén a pesti Duna-korzóról felpillantott a budai várra, alighanem hiányérzete támadt a turul hűlt helyét látva. Pedig nem repült messzire, februárban csak a palota előtt álló hadvezér, Savoyai Eugén (Jenő) herceg lovas szobra mögött landolt egy vasszerkezetben. 

Mialatt a Nemzeti Hauszmann Program keretében e szabadtéri restaurátorműhelyben a nyilvánosság előtt avatott kezek gyógyították a történelem okozta sebeit egészen a december 2-i visszaemeléséig, az év folyamán megszépült impozáns „fészke” is.

A Habsburg-kapu a lépcsővel a barokk királyi palota előkertje és a klasszicista Sándor-palota előtti tér közötti szintkülönbséget hivatott áthidalni úgy, hogy diadalívszerű bejáratával, barokk kerítésével határozottan elválassza a két teret, a jellegében és funkciójában is két külön világot egymástól. Mostantól ismét e kerítés végpontjáról mint valamilyen szirtről készül kiterjesztett szárnyaival a magasba emelkedni nemzeti szimbólumunk. 

A palotaegyüttes átépítésével megbízott Hauszmann Alajos építészi géniuszát – és persze diplomáciai vénáját – mi sem példázza ékesebben, mint a turullal díszített Habsburg-lépcső, amelynek együttes szimbolikája a kiegyezés utáni századfordulón különös jelentőséggel bírt.

A szobrászművész, Donáth Gyula öt méter magas madara hét méter széles szárnyaival kilenc tonnát nyom, amelynek emelgetéséhez hatvantonnás óriásdarura volt szükség. Ottjártunkkor az utolsó simításokat végezte a szobron a Várkapitányság megbízásából a Csányi Szabolcs vezette restaurátorcsapat. A madár bronztalpazatán elöl, illetve teste jobb oldalán akkora nyílás volt látható, amekkorán egy soványabb felnőtt ember éppen befér.

A turul szűkös „bendőjében” egy restaurátor éppen bronzhegesztést végez. Kívülről segítő kollégájával azokat az apró lyukakat tömögetik a szobor saját anyagával, amelyek feltehetően még a világháborúban keletkeztek, de a hetvenes évek elején történt előző restaurálás során nem tüntették el maradéktalanul. 

A csapat vezetője elmondja, hogy a madár hasán és szárnyai alsó részén látható nyomok szerint szemből, Pest felől érte találat a szobor posztamensét, a repeszek és szilánkok innen szóródtak szét, de a turul sérülései mégsem mondhatók jelentősnek. A javítások helyén látható, most még fényes felületeket néhány napon belül kémiai eljárással patinázzák ugyanolyanra, mint amilyen a madár többi része, vagyis a beavatkozások nyomai tökéletesen eltüntethetők.

Nem mindennapi restaurátorfeladat volt viszont a madár belső acélvázának felújítása, az öntvényelemeket összefogó csavarok rozsdamentes csavarokra cserélése. A szűk bebújónyíláson betekintve jól látható, hogy a madár testét a művész számos darabból állította össze. A bronzöntésnek ugyanis megvolt a maga méretkorlátja, azaz hetven–kilencven kilónál nem lehetett több egy-egy darab, amelyeket a madár belsejébe visszahajló éleinél csavaroztak össze. 

A szárnyait alkotó öntvényeket ugyanakkor szegeccsel rögzítette egymáshoz az alkotó. Ma hegesztéssel oldanák meg a 7–12 milliméter vastag bronzöntvények összeerősítését, de ez a technológia csak a XX. század harmincas éveinek vívmánya, 1905-ben még a művésznek kellett úgy terveznie és kiviteleznie a művet, hogy az illesztések kívülről ne látszódjanak.

Szabadtéri műhelyben, a nyilvánosság előtt zajlottak a javítások  Fotó: Teknős Miklós

Ez elképesztően bonyolult feladat volt, a restaurátoroknak immár könnyebb a dolguk. Mielőtt visszahegesztik a kivágott begy­darabot, most még a mi életünkben utoljára vethettünk egy pillantást arra a korrózióvédelmet kapó, karvastag két acél merevítőrúdra, amely X alakban fut végig a szárnyakon, lent pedig az átellenes oldalon öntött ólomba ágyazva kapcsolódik a nehezékül szolgáló, arasz vastagságú vastalpazathoz. 

A szakember azt mondja, vihar idején a madár szárnyaira komoly szélnyomás nehezedik, amelyet ezeknek a feszítőrudaknak köszönhetően kell bírnia az elkövetkező – remélhetőleg háborúmentes – évszázadban.

De utazzunk vissza az időben százhuszonhét évet, 1894-be! Feszty Árpád és köre A magyarok bejövetele című híres körképét tervezte, amikor felmerült, hogy szükség volna a csatatér hiteles ábrázolásához dögkeselyűre modellnek. A Fővárosi Állatkert igazgatója, Lendl Adolf zoológus szerzett neki egy eleven fakókeselyűt Szerbiából, valamint egy szirti sast is, amelyek sokáig jókora vasketrecben éltek a festő műtermében. 

Persze idővel kényelmetlenné vált a madarak gondozása Feszty számára, ezért az állatkertnek adományozta őket, de mivel az állatok csakhamar elpusztultak, kitömve visszakapta őket Lendltől.

A 896-ra datált honfoglalás millenniumi megünneplésére készülve az akkori kormány elhatározta, hogy emlékműveket állíttat föl Pusztaszeren, Munkácson, Pannonhalmán, a nyitrai Zobor-hegyen, a dévényi vár ormán, a brassói Cenk-hegyen és Zimonyban. 

Ekkor Jókai Mór (Feszty Árpád apósa) javasolta, hogy egészítsék ki a helyszínek sorát egy bánhidai hegytetőre (ma Tatabánya hegyeként ismerjük) emelendő emlékművel, amely Árpád fejedelem és Szvatopluk bánhidai mezőn történt, legendákkal övezett összecsapását idézné meg.

A kormány támogatta a javaslatot, és azt a Donáth Gyulát bízták meg az elkészítésével, aki negyvennégy évesen már figyelemre méltó életművet tudhatott maga mögött. Számtalan temetői síremlék és köztéri bronzszobor mellett a Kossuth téri Igazságügyi Palota, a pesti Vigadó, az Operaház homlokzatát díszítő szobrok is a keze munkáját dicsérik.

Donáth Gyula történetesen jó barátságban volt Feszty Árpáddal, aki Jókai Bajza utcai villájában élt és alkotott hitvesével, Jókai Rózával. Donáth egy Fesztyéknél tett baráti látogatása során említette meg, hogy nincs igazán használható ötlete a bánhidai csata emlékművéhez. Feszty ekkor felmutatott a kandalló tetejére helyezett, kiterjesztett szárnyú, kitömött sasra: Nézz oda! Látod a madarak királyát – a turult?

E történet Feszty unokaöccsétől, az akkor még Ógyallán élő Feszty Istvántól származik, akivel nyolcvannégy esztendősen még találkozott Szombathy Viktor tudós újságíró, aki az elmondottakat meg is örökítette a Budapest folyóirat 1983. márciusi számában. Bukovszki Péter (pestbuda.hu) múlhatatlan érdeme pedig az, hogy rábukkant egy bizonyító erejű fényképre a Herczeg Ferenc szerkesztette Uj Idők 1896. április 5-i számában, amely a Feszty-műteremben álló kandallót ábrázolja, rajta a szóban forgó kitömött sassal. 

Azzal a madárral, amely modellként a turulszobrok archetípusává vált, még ha a turulon honfoglaló őseink feltehetően a puszták általuk is használt vadászmadarát, a kerecsensólymot értették is. (Feszty kitömött sasa 1983-ban még a révkomáromi Selye János Gimnázium szertárában volt, ahová adományként került. Ma a komáromi Duna Menti Múzeumban tekinthető meg.)

Miután Donáth Gyula megalkotta a bánhidai turult, megbízást kapott Hauszmanntól a budavári elkészítésére is, amely 1905-ben, négy évvel a művész halála előtt került a helyére. Az elrugaszkodás pillanatában, karmaik közt karddal ábrázolt turulok csakhamar sokasodni kezdtek országszerte. Feltűntek a Ferenc József (ma Szabadság) híd pillércsúcsain éppúgy, mint Munkácstól a délvidéki Nagycsanádig, Csíkszentkirálytól Fehéregyházáig, Nagykanizsától Tiszaújlakig számtalan településen. 

Elesett hősöknek állít emléket temetőkben, büszkén hirdeti Rákóczi, a 48-asok, az első vagy második világháborús hősök, a kommunizmus áldozatai emlékét, Trianon fájdalmát, vagy éppen millecentenáriumi emlékműként díszeleg köztereken, épületeken. Kiterjesztett szárnyakkal mindig éppoly büszkén, elegánsan, ahogy a budai vár fokán ismét gyönyörködhetünk benne.

Borítókép: Visszahelyezik a budavári Habsburg-kapuhoz a kilenctonnás turult. A második világháborúban Pest felől érték találatok (Fotó: Várkapitányság)