A totális diktatúrák történetét az Andrássy út 60. történetén keresztül elbeszélő Terror Háza Múzeum megnyitója az önrendelkezés visszaszerzésének mágikus pillanata volt, amikor nem csak Európa utópiában, birodalomban „utazó” kommunistái, posztkommunistái és baloldali szimpatizánsai szembesültek azzal: immáron nem ők diktálnak.
A fél évszázadon át megszállt kelet-európai országok közül elsőként Magyarország kezdte elmesélni a saját történetét. A saját hangján. Mindezt a legnagyobb természetességgel, olyannyira váratlanul, hogy a múlt erői csak kapkodták a levegőt. Az egész XX. század hirtelen értelmezhetővé vált: a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, a bűn és az ártatlanság közötti hagyományos különbségtétel visszatért, hogy végre és újra kezdetét vehesse a normalitás világa.
A fasisztákról (illetve a nácikról) kiderült, hogy a kommunisták tanítványai, és hogy a két totális diktatúra egy tőről fakad (értsd: jól kijönnek egymással, csak a kivégzendők listájában nem tudnak – mindig – megegyezni). A múzeum megnyitása felért egy komoly detonációval. Az igazságtétel nélküli rendszerváltoztatás után ennél szebb, felemelőbb, tisztítóbb és egészségesebb „botrányt” nem is álmodhattunk volna!
A múzeumot érő támadások – bár vehemensek, hasznosak és sikertelenek voltak – mégis érdektelenek az évforduló szempontjából. A kommunista múlt erőinek a szabadság világában már nem voltak komoly esélyeik szempontjaik érvényesítéséhez, főleg egy olyan alapító főigazgató esetében, aki – hasonlóan a kormányfőhöz – a növekvő nyomást egyszerre tekintette kihívásnak és inspirációnak.
Az alapító miniszterelnök, Orbán Viktor és a múzeumot tervező Schmidt Mária történészprofesszor, ahogy az itt dolgozó történészek különböző nemzedékei golyóállóvá lettek, mert erejüket a kiállítás képernyőin emlékezők hiteles sorstörténetéből és a megnyitón megjelenő közel 150 ezer magyar állampolgár katarzisából meríthették.
Az elmúlt húsz év és magának a múzeumnak, a kiállításnak, az emlékhelynek az értékelését rövidre zárhatnánk azzal, hogy a szuverenista történelemszemlélet új műhelye két évtized alatt minden csatát megnyert, és visszavette azt, ami a miénk: a saját múltunkat.
Mindez azonban, bármennyire egyöntetű és igaz is, nem jelenti azt, hogy könnyű húsz esztendő állna a múzeum mögött. Nem a 2002 utáni balliberális kormányzatok megszorító intézkedéseire, a megszüntetés, a névváltoztatás vagy átformálás kísérleteire gondolok.
Hanem arra, hogy a fél évszázadon keresztül tartó marxista és szovjet birodalmi agymosás, a magyar nemzeti érték- és érdekszempontokat figyelmen kívül hagyó kommunista „tudományosság” mély nyomokat hagyott. Nem túlzás azt állítani, hogy ez utóbbiak pusztításának dimenziói messze felülmúlták az 1989 utáni gazdasági összeomlás hatásait.
A 2002-es megnyitó után évről évre készültek az állandó kiállítást tartalmilag gazdagító időszaki tárlatok. Mindegyik olyan – korábban tabuvá tett, elhallgatott, félremagyarázott vagy elhazudott – témában, amelyek a rendszerváltoztatás békés jellegéből, az igazságtétel hiányából fakadóan a napi politikai küzdelmek részei maradtak. A múzeumot látogató iskolai csoportok tanárai pedig folyamatosan jelezték, hogy bajban vannak.
Bár diákjaikkal megtekintették az antikommunista irodalom legnagyobb szerzőit és életműveiket bemutató tárlatokat (Orwell, Koestler, Szolzsenyicin), bár végre szembesíthették tanítványaikat a korábban meg sem említett vagy a kommunista értelmezés jegyeit magukon viselő traumákkal (náci megszállás, vészkorszak, délvidéki vérengzések, szovjet megszállás, sváb kitelepítés, lakosságcserék, egyházüldözés, kényszermunkatáborok, 1956, rendszerváltoztatás, ügynökkérdés stb.), mégis bajban vannak.
A magyar közéletet fémjelző végletes politikai nézetkülönbségek ugyanis egyszerűen szétfeszítették a tanórákat. Tényleg nem volt könnyű dolguk, mert a rendszerváltoztatás nem szüntette meg egy csapásra a diktatúra szellemiségét: az ellentétpárokban való gondolkodást és a nyelv kisajátítására tett kommunista kísérlet maradványait.
A múzeum szervezte tanácskozások és kerekasztal-beszélgetések százai, akárcsak a legújabb nemzetközi és hazai szakirodalom folyamatos megjelentetése hasznosak voltak ugyan, sőt nélkülözhetetlenek, de egy társadalom mélyrétegeinek eléréséhez más stratégiát kellett kidolgoznunk.
A fiatalokat a „forráshoz” kellett visszavezetnünk, azaz saját családjuk és lakókörnyezetük idősebb tagjainak élettörténetéhez. „Emlékpontok” címmel országos „oral history”-interjúkészítő programot szerveztünk, amelyben tízezren vettek részt. Az elkészült több mint 3200 videóinterjú nemzeti múltunk legújabb kori kincsesbányája. Kamaszok ültek le kamerával felszerelkezve a nagyszülői korban lévő idősek elé. Kérdéseik egyszerűek voltak, ahogy a válaszok is (néha). Akik ismerjük ezeket az interjúkat, nem egy könnyet ejtettünk nézésük közben.
Következő lépésként a tanárok támogatására akkreditált pedagógusképzéseket szerveztünk, aminek eredményeképpen mára több mint húszezer pedagógus ismerkedhetett meg a XX. század legkülönbözőbb történeti korszakaival, eseményeivel az első világháborútól egészen a rendszerváltoztatásig. A Terror Háza Múzeum alkotócsapata közben további kiállításokat készített vidéken és Budapesten (Hódmezővásárhely – Holokauszt Múzeum és Emlékpont Múzeum; Békéssámson – Szabadság Háza; Csehimindszent – Mindszenty-kiállítás; Budapest, Várkert Bazár – Új világ született, 1914–1922).
A legfajsúlyosabb és hatásukat tekintve legjelentősebb áttörést kétségtelenül a 2010 utáni Orbán-kormányok történeti emlékévei jelentették. Az első világháborúra, történetének, hatásmechanizmusának feldolgozására – egyedülállóan az egész világon – hat esztendőt szánt Magyarország. Ha bárki csodálkozna ezen, érdemes figyelembe vennie, hogy az a világ, amelyben élünk, 1914 után jött létre, aki tehát nem méri fel az első világégés globális dimenzióit, társadalmi, geopolitikai, technológiai és szellemi (utó)hatásait, képtelen lesz arra, hogy értelmezze a rövid XX. századot, benne a totális diktatúrák megjelenését, a tömegpolitizálás következményeit és természetesen XXI. századi jelenünket sem.
A Várkert Bazárban készült grandiózus tárlat („Az álszerénység a nyolcadik főbűn” – Oscar Wilde) volt az egyetlen intellektuális kísérlet, amely új értelmezési keretet kínált szemben a Nyugat jubileumi kiállításainak az egykori győztesi narratívát megismétlő, a hajdani posztháborús logikát levetkezni képtelen és végtelenül igénytelen „próbálkozásaival”.
Az 1956-os szabadságharc és forradalom emlékére szánt országos programsorozattal (A magyar szabadság éve) vagy a rendszerváltoztatást feldolgozó emlékévek (Közös siker, 30 éve szabadon) meghirdetésével Magyarország kormánya végső soron azt a történelemfilozófiai irányt követte, amely már a Terror Háza Múzeum alapításában is megmutatkozott. A történelem rendezőelve eszerint a nemzeti közösségek szabad, külső kényszerektől független értékválasztása, valamint az önrendelkezés vágya.
Hogy mennyire súlyos a mögöttünk hagyott húsz év, pontosabban mekkora terhet jelentenek a totális eszmerendszerek szellemi utórengései, többek között jól mutatja, hogy bár elértük a célunkat, és halálos ítélet kockázata nélkül mesélhetjük el saját történetünket, máig nem sikerült rendet tennünk a nyelvben. Sokan ma is használják a fasizmus, a fasiszta kifejezést, mert fogalmuk sincs, hogy Sztálin nyelvén beszélnek. Sokan még mindig úgy gondolnak a kommunizmusra, hogy az valójában a világ megjobbítására törekedett, csak „elrontották”.
Nem kevesen azt sulykolják ma is, hogy a kommunista és a náci bűnök összevetése istenkáromlás, és azonnali börtönbüntetés jár érte. A Terror Háza Múzeum mindazok számára, akik így vélekednek, tüske a köröm alatt, légy a tejben, kavics a cipőben. Húsz év, hála Isten, elegendő volt ahhoz, hogy Kelet vagy Nyugat kommunistái és mindenfajta társutasaik, ha szomorúan is, de tudomásul vegyék: a szabadság visszaszerzésével a magyarok megszüntették az igazság, bocsánat, a hazugságaik monopóliumát. Bátran és szabadon tettük. Klasszikus megfogalmazásban: megcselekedtük…
Tallai Gábor író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója
Borítókép: Megemlékezés a kommunizmus áldozatainak emléknapján a budapesti Terror Háza Múzeum falánál, 2007. február 25 (Fotó: Reuters/Balogh László)
