Egészséges botrány

A kommunista diktatúra bukása után alig több mint tíz évvel nyitotta meg kapuit a Terror Háza Múzeum. 2002. február 24-e nemcsak Magyarország számára mérföldkő, de az lett a teljes közép- és kelet-európai régióban, sőt a múzeum üzenete a vasfüggönytől nyugatra is komoly visszhangot váltott ki.

HUNGARY/ Fotó: Laszlo Balogh Forrás: Reuters

Mindez azonban, bármennyire egyöntetű és igaz is, nem jelenti azt, hogy könnyű húsz esztendő állna a múzeum mögött. Nem a 2002 utáni balliberális kormányzatok megszorító intézkedéseire, a megszüntetés, a névváltoztatás vagy átformálás kísérleteire gondolok. 

Tízezrek az intézmény megnyitóján a budapesti Andrássy út 60. alatti épületnél, 2002. február 24. Fotó: MTI/Tóth Gyula

Hanem arra, hogy a fél évszázadon keresztül tartó marxista és szovjet birodalmi agymosás, a magyar nemzeti érték- és érdekszempontokat figyelmen kívül hagyó kommunista „tudományosság” mély nyomokat hagyott. Nem túlzás azt állítani, hogy ez utóbbiak pusztításának dimenziói messze felülmúlták az 1989 utáni gazdasági összeomlás hatásait.

A 2002-es megnyitó után évről évre készültek az állandó kiállítást tartalmilag gazdagító időszaki tárlatok. Mindegyik olyan – korábban tabuvá tett, elhallgatott, félremagyarázott vagy elhazudott – témában, amelyek a rendszerváltoztatás békés jellegéből, az igazságtétel hiányából fakadóan a napi politikai küzdelmek részei maradtak. A múzeumot látogató iskolai csoportok tanárai pedig folyamatosan jelezték, hogy bajban vannak.

Bár diákjaikkal megtekintették az antikommunista irodalom legnagyobb szerzőit és életműveiket bemutató tárlatokat (Orwell, Koestler, Szolzsenyicin), bár végre szembesíthették tanítványaikat a korábban meg sem említett vagy a kommunista értelmezés jegyeit magukon viselő traumákkal (náci megszállás, vészkorszak, délvidéki vérengzések, szovjet megszállás, sváb kitelepítés, lakosságcserék, egyházüldözés, kényszermunkatáborok, 1956, rendszerváltoztatás, ügynökkérdés stb.), mégis bajban vannak. 

A magyar közéletet fémjelző végletes politikai nézetkülönbségek ugyanis egyszerűen szétfeszítették a tanórákat. Tényleg nem volt könnyű dolguk, mert a rendszerváltoztatás nem szüntette meg egy csapásra a diktatúra szellemiségét: az ellentétpárokban való gondolkodást és a nyelv kisajátítására tett kommunista kísérlet maradványait.

A múzeum szervezte tanácskozások és kerek­asztal-beszélgetések százai, akárcsak a legújabb nemzetközi és hazai szakirodalom folyamatos megjelentetése hasznosak voltak ugyan, sőt nélkülözhetetlenek, de egy társadalom mélyrétegeinek eléréséhez más stratégiát kellett kidolgoznunk.

A fiatalokat a „forráshoz” kellett visszavezetnünk, azaz saját családjuk és lakókörnyezetük idősebb tagjainak élettörténetéhez. „Emlékpontok” címmel országos „oral history”-interjúkészítő programot szerveztünk, amelyben tízezren vettek részt. Az elkészült több mint 3200 videóinterjú nemzeti múltunk legújabb kori kincsesbányája. Kamaszok ültek le kamerával felszerelkezve a nagyszülői korban lévő idősek elé. Kérdéseik egyszerűek voltak, ahogy a válaszok is (néha). Akik ismerjük ezeket az interjúkat, nem egy könnyet ejtettünk nézésük közben.

Következő lépésként a tanárok támogatására akkreditált pedagógusképzéseket szerveztünk, aminek eredményeképpen mára több mint húszezer pedagógus ismerkedhetett meg a XX. század legkülönbözőbb történeti korszakai­val, eseményeivel az első világháborútól egészen a rendszerváltoztatásig. A Terror Háza Múzeum alkotócsapata közben további kiállításokat készített vidéken és Budapesten (Hódmezővásárhely – Holokauszt Múzeum és Emlékpont Múzeum; Békéssámson – Szabadság Háza; Csehimindszent – Mindszenty-kiállítás; Budapest, Várkert Bazár – Új világ született, 1914–1922).

Utolsó simítások a Terror Háza Múzeum kiállítóterében 2002 februárjában Fotó: Reuters

A legfajsúlyosabb és hatásukat tekintve legjelentősebb áttörést kétségtelenül a 2010 utáni Orbán-kormányok történeti emlékévei jelentették. Az első világháborúra, történetének, hatásmechanizmusának feldolgozására – egyedülállóan az egész világon – hat esztendőt szánt Magyarország. Ha bárki csodálkozna ezen, érdemes figyelembe vennie, hogy az a világ, amelyben élünk, 1914 után jött létre, aki tehát nem méri fel az első világégés globális dimenzióit, társadalmi, geopolitikai, technológiai és szellemi (utó)hatásait, képtelen lesz arra, hogy értelmezze a rövid XX. századot, benne a totális diktatúrák megjelenését, a tömegpolitizálás következményeit és természetesen XXI. századi jelenünket sem.

A Várkert Bazárban készült grandiózus tárlat („Az álszerénység a nyolcadik főbűn” – Oscar­ Wilde) volt az egyetlen intellektuális kísérlet, amely új értelmezési keretet kínált szemben a Nyugat jubileumi kiállításainak az egykori győztesi narratívát megismétlő, a hajdani posztháborús logikát levetkezni képtelen és végtelenül igénytelen „próbálkozásaival”. 

Az 1956-os szabadságharc és forradalom emlékére szánt országos programsorozattal (A magyar szabadság éve) vagy a rendszerváltoztatást feldolgozó emlékévek (Közös siker, 30 éve szabadon) meghirdetésével Magyarország kormánya végső soron azt a történelemfilozófiai irányt követte, amely már a Terror Háza Múzeum alapításában is megmutatkozott. A történelem rendezőelve eszerint a nemzeti közösségek szabad, külső kényszerektől független értékválasztása, valamint az önrendelkezés vágya.

Hogy mennyire súlyos a mögöttünk hagyott húsz év, pontosabban mekkora terhet jelentenek a totális eszmerendszerek szellemi utórengései, többek között jól mutatja, hogy bár elértük a célunkat, és halálos ítélet kockázata nélkül mesélhetjük el saját történetünket, máig nem sikerült rendet tennünk a nyelvben. Sokan ma is használják a fasizmus, a fasiszta kifejezést, mert fogalmuk sincs, hogy Sztálin nyelvén beszélnek. Sokan még mindig úgy gondolnak a kommunizmusra, hogy az valójában a világ megjobbítására törekedett, csak „elrontották”. 

Nem kevesen azt sulykolják ma is, hogy a kommunista és a náci bűnök összevetése istenkáromlás, és azonnali börtönbüntetés jár érte. A Terror Háza Múzeum mindazok számára, akik így vélekednek, tüske a köröm alatt, légy a tejben, kavics a cipőben. Húsz év, hála Isten, elegendő volt ahhoz, hogy Kelet vagy Nyugat kommunistái és mindenfajta társutasaik, ha szomorúan is, de tudomásul vegyék: a szabadság visszaszerzésével a magyarok megszüntették az igazság, bocsánat, a hazugságaik monopóliumát. Bátran és szabadon tettük. Klasszikus megfogalmazásban: megcselekedtük…

Tallai Gábor író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

Borítókép: Megemlékezés a kommunizmus áldozatainak emléknapján a budapesti Terror Háza Múzeum falánál, 2007. február 25 (Fotó: Reuters/Balogh László)