Híd

Történészként és koreográfusként gazdag alkotói pálya áll mögötte. A Teleki­ László Alapítvány igazgatójaként napi feladatai között szerepel a felvidéki Borsiban álló Rákóczi-kastély üzemeltetése, a Népi Építészeti Program szervezése, valamint a Rómer Flóris-terv végrehajtása. Az épített örökség védelme és a magyar néptáncművészet terén végzett tevékenységéért ­Kossuth-díjjal tüntették ki Diószegi Lászlót.

20220309 budapest dioszegi laszlo A határainkon túli magyarság történetével és jelenkorával foglalkozó Teleki László Alapítvány igazgatója havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Legutóbbi beszélgetésünk 2020 februárjában került fel a Magyar Nemzet honlapjára. Akkor jött a Covid, és fölülírt mindent. De hogy más is történt, azt Kossuth-díja is bizonyítja.

– Történt más is, a legjelentősebb nekem Borsi. Tulajdonképpen kulturális revíziót hajtottunk végre: a Rákóczi-kastély felújításával nagyszabású magyar intézmény jött létre a határon túl.

– A Teleki László Alapítvány 2015 óta a kormány által finanszírozott Rómer Flóris-terv végrehajtója, vagyis irányítója a határon túli magyar épített örökség megóvásának. A megszokottnál nagyobb falat volt II. Rákóczi Ferenc szülőházának helyreállítása?

– Műemléki rekonstrukció keretében működőképes szállodát létrehozni nem szokványos feladat. Némi költői túlzással mondhatnám, hogy Borsiban a legegyszerűbb a felújítás volt. Annak már kialakítottuk a metódusát az elmúlt években, igaz, a Rómer Flóris-terv ötszázmillió forintos keretéből kisebb léptékű helyreállításokkal, elsősorban középkori templomokkal foglalkozunk. Borsiban most a kulturális központ üzemeltetése, a kiállítás, az étterem és a szálloda magas színvonalú, ugyanakkor rentábilis működtetése a feladat.

– Vagyis, hogy beinduljon a turizmus ötperc­nyire a szlovák–magyar határtól. Borsiban „Jó napot!” vagy „Dobry den!” köszöntésre számíthat a látogató?

– Felvidéken célzott szlovákosítás folyt a korábbi évtizedekben, Borsiban a Rákóczi-kultusz miatt. Egyes színmagyar falvakra egész egyszerűen rászálltak. A népdalkincséről és tánchagyományáról nevezetes Magyarbődön már csak heti egyszer van magyar nyelvű istentisztelet, a többi a reformátusoknál, tehát a „magyar vallásúaknál” is szlovákul. Borsiban a fia­talok többségének billegő az identitása. Szlovák tannyelvű a helyi iskola, aki magyar nyelvű iskolába akarja járatni a gyerekét, az Bodrogszerdahelyre viszi. Ezzel együtt tapintható a Rákóczi-kultusz a térségben. Az 1970-es évekig élő népszokás volt a ruszinoknál, hogy a karácsonyi asztalfőn Rákóczinak terítettek. Manapság is szívmelengető érzés helyiekkel beszélgetni, mert visszatérő szófordulatuk – az értelmiségitől az egyszerű emberekig – a „nagyságos” fejedelem.

Zongorával menekülni

– Ők mit szóltak a kastély megújulásához?

– Az erős magyar üzenet megérinti a falu lakosságát, és a szlovák látogatók sem ellenérzéssel távoznak a kiállításról, inkább azzal, hogy na tessék, milyen jól megcsinálták ezt a magyarok! Borsi hídszerepet tölthet be a régióban, ebben biztos vagyok. II. Rákóczi Ferenc születésnapján, március 27-én zarándokvonat indul Budapestről a fejedelem szülőhelyére. A környék magyar iskoláinak tanulói saját kezűleg készített zászlóikkal érkeznek, és az ünnepi műsorban is közreműködnek. Azt szeretnénk, hogy ne múltba révedező, sebeket nyaldosó ünnepség legyen, hanem a jövőre, a gyerekekre fókuszáljunk a megújult környezetben.

– Most a Kossuth-díj miatt nem érez kísértést arra, hogy kicsit a „múltba révedezzen”, vagy legalábbis hátrébb lépjen a napi feladatoktól, és rátekintsen: milyen utat tett meg, hogyan jutott el idáig?

– Gondolkoztam ezen, és eszembe jutott, hogy történész apukám a visszaemlékezésében írja: „a nagyszüleim írástudatlan parasztemberek voltak.” Ezek tehát az én dédszüleim. A nagyapám parasztgyerekként tiszthelyettesi rangig vitte a Horthy-rendszerben, aztán persze gyári munkás lett a szocializmusban, de az utolsó betűig elolvasta apukám egyetemi tankönyveit. Anyai ágon erdélyiek a felmenőim: szentegyházasfalui aljegyző nagyapám kitűnően hegedült, nagymamám nagyon szépen festett, tájképeit és a rólam készült gyermekkori portrét máig őrizzük. Amikor Erdélyből menekültek a front elől, gondjuk volt arra, hogy a zongorát is feltegyék a tehervagonba, és azt is hozzák. Valahogy összegződtek bennem ezek az irányultságok és ragaszkodások, hogy menekülés közben is fontos a zongora, amelyet aztán mi örököltünk a bátyámmal. Az volt az első hangszer, amelyen elkezdtünk tanulni. Szétszórt gyerek voltam, nagy reményeket hozzám nem lehetett volna fűzni, de anyukám hitt bennem, és egyengette az utamat. Szüleim első generációs értelmiségiként élték az életüket, ami azt is jelentette, hogy nyaranta mentünk a nagyszülőkhöz kapálni. Apukám egyetemi tanárként is nagyon szeretett kaszálni, mi már ezt nem tanultuk meg. Ezek a gyökerek biztosan számítanak.

Mi lesz Kárpátaljával?

– Kapcsolódása a táncházmozgalomhoz, a határon túli magyarsághoz így már érthető, ahogy a Válaszút Táncegyüttes megalapítása is feleségével, Gaug Ágnessel. A rendszerváltozás után létrejött a Teleki László Alapítvány…

– Én ezt a történetet 1986-tól számítom, amikor az akkori Magyarságkutató Intézetbe kerültem. Annak utódja a Teleki László Alapítvány.

– És az intézmény keretei között indult el a határon túli magyar épített örökség felmérése, majd a rekonstrukció. Hogyan működött ez a Covid idején?

– Egészen jól indult, hosszú távon azonban megnyomorította a lelkemet, hogy nem tudtam a helyszíneken követni a munkálatokat. Nagy leállás nem történt, mert az ember kényszerűségből is kreatív, Borsiból például mobiltelefonnal zoomolva mutatták a részleteket, mind a tervező, mind a kivitelező hihetetlenül akart és tudott is együttműködni, így szinte konfliktusok nélkül zajlott az építkezés. Ez önmagában is különleges.

– Kárpátalján van most futó programjuk?

– Persze, borzasztó feszültségben vagyok a háború miatt. Február 24-én hajnali háromkor rettenetesen rossz érzéssel ébredtem, de nem tudtam, hogy miért. Reggelre kiderült. A feszültség azóta is bennem van, éppen ma beszéltem egy kárpátaljai kivitelező barátunkkal, hogy mi van velük, hogy vannak.

– És hogy vannak?

– Ők viskiek, náluk kisebb a menekültáradat, mint a határ mentén, és egyelőre harcok sincsenek, de rettenetes feszültségben élnek. Konkrétan minden leállt, nem mernek kimenni dolgozni, mert félnek, hogy begyűjtik őket katonának. Szabályosan bujkálnak. Pista barátom elmondása szerint óriási mennyiségű fegyver áramlott ki a civil életbe, évekig eltarthat, amíg helyreáll a béke. Ilyen körülmények között félbemaradt a Nagyszőlősi Ferences Rendház tetőfelújítása, Bátfán a templomot kellene lefesteni kívülről, és a következő munka Szőlősgyulán a kazettás mennyezet restaurálása. Sok minden elakadt, de nem is emiatt aggódom, mert ezek befejeződhetnek. De mi lesz Kárpátaljával, mi lesz az ott élőkkel?! A háború kitörése után azt álmodtam, hogy kinti barátaimmal beszélgetek, mondom nekik: „büszkék kell hogy legyetek magatokra, mert a határon túli magyar közösségek közül a kárpátaljaiak fogytak a legkisebb mértékben.” Emlékszem, az álmomban úgy elgondolkodtak és fölvidultak ezen. De lehet, hogy ez már a múlté. Pedig elképesztő, mennyire kitartanak, mennyire szeretik a szülőföldjüket, most mégis lehet, hogy nekiindulnak. Bár a Felső-Tisza-vidéki szórványfalvak, Visk, Técső magyar lakossága megszokta már az ukrán környezetet, ott talán nagyobb változás nem várható, inkább a határ menti kompakt magyar területek ürülhetnek ki. Nagyon fájdalmas ezt látni, az meg egészen elképesztő, hogy a művelt Nyugat mennyire nem érti és nem ismeri ezt a világot.

– A közös történelmet?

– A néptánc és népzene gyűjtése miatt, majd a Rómer Flóris-tervnek köszönhetően belelátok a falusiak életébe. Nem is kérdés, hogy a vegyes lakosságú területeken nincs etnikai konfliktus. Ami az évszázados együttélés során megtörtént a falvakban, az a politikai elit szintjén Borsiban is megtörtént: óriási előrelépés, hogy Pozsony nem akadályozta meg Rákóczi szülőházának felújítását. Reménykeltő visszajelzés az is, hogy a szlovák látogatók milyen fokon képesek befogadni az általuk nem ismert történelmet. Mert ugye, a szlovák iskolákban II. Rákóczi Ferencet kalandorként mutatják be… Ehhez képest Borsiban a látogatók valami egészen mással szembesülnek, és még örülnek is neki, mert van bennük fogadókészség.
A háború azonban fölkavarhatja a régi ellentéteket.

A Rákóczi-kastély felújítási munkálatai a felvidéki Borsiban 2019 májusában. Fogadókészség (Fotó: MTI/Balázs Attila)

Divatos hagyomány

– Az értékőrzést, a falusi közösségeket támogatja a Teleki László Alapítvány Népi Építészeti Programja. Divattá válhat a szerényebb, fenntartható életforma?

– Népi építészeti emlékeink olyan rohamosan pusztulnak, hogy kormányzati támogatás nélkül húsz éven belül elérnénk azt, ami Nyugat-Európában tapasztalható: már csak vágyakoznak a hagyományos életforma után. Szellemi örökségünket, az évszázadok tapasztalatát és eredményeit hordozó épületeket most pályázati segítséggel lehet megmenteni és megőrizni a jövőnek. Ha divat kerekedik belőle, akkor a tulajdonosok egyre inkább kormányzati támogatás nélkül is hajlandóak lesznek az értékmentésre. Nem akarnék visszamenni a XIX. századba: használom az internetet és a modern élet vívmányait, de erős kötődés van bennem a hagyományos kultúrák iránt. Egyfelől azt látom: annyira elidegenedetté vált a világunk, hogy azt sem tudjuk már, ki lakik a szomszédunkban! Másfelől megtapasztalom: a hagyományainkhoz, értékeinkhez való kapcsolódás a közösségi létből is visszaadhat valamennyit.

Névjegy: Diószegi László a Teleki László Alapítvány igazgatója, a Válaszút Táncegyüttes művészeti vezetője, Harangozó Gyula- és Martin György-díjas koreográfus, egyetemi magántanár. A Martin György Néptáncszövetség elnöke, valamint a Csoóri Sándor Program tanácsadó testületének is tagja.

Borítókép: Diószegi László (Fotó: Havran Zoltán)