Kabos Amerikában

Százharmincöt éve, 1887. március 19-én született Kabos Gyula színész, komikus.

A férfi színészek között annak idején kétségtelenül Kabos Gyula volt a legnagyobb komikus, és vele volt a legkellemesebb játszani. 

Ő maga volt „a” siker, „a” film, a magyar hangosfilm. Egészen biztos, hogy az akkori filmproducerek először megpróbálták leszerződtetni Kabost; ha az sikerült, akkor összehoztak egy filmet, amit aztán a forgatás elkezdéséig meg is írtak. Közben leszerződtettek néhány más színészt, esetleg Ágai Irént, vagy Perczel Zitát, teljesen mindegy volt, hogy melyiket – ha Kabos ott volt. És ha nem kapták meg Kabost, öngyilkosság volt filmet gyártani, mármint anyagi öngyilkosság.
Honnan tűnt elő Kabos Gyula, mit játszott, hol játszott, mielőtt a harmincas évek magyar filmgyártásának koronázatlan királya lett, a legnagyobb fizetéssel és a nagyon megérdemelt elismeréssel? Mikor tűnt fel? Nem tudom. Mióta csak színházra, mozira emlékszem, Kabos Gyula már volt. Magam először az „Új rokon” felvételénél találkoztam vele, amikor az első közös jelenetünket forgattuk egy vonatban. Kabos szemben ült velem a művonatban.
Kabos – úgy gondolom – a negyvenes évei elején lehetett akkor, a harmincas években. Inkább magas volt, kövérkés, akkor átlagos pesti férfialakkal, ami persze nem fürdőruhában volt a legelőnyösebb. Meleg tekintet, szerénység, jovialitás…
Milyen volt Kabos Gyulával játszani? Kabos játszott mind a kettőnk helyett, és az ember mégis olyan nagynak érezte magát Kabos mellett. Zsenialitásának aranypora ráhullott a partnereire, vagy talán maga hintette rá a partnereire. Jó színésszel mindig jobb játszani, mint rosszal, és Kabos mellett mindenki jó színész volt.

[…] Hány és hány ezer embert nevettetett meg Kabos. És milyen jó nevetni! Én magam is belül nevettem, mikor vele játszottam. Pedig Kabos szomorú, elmélyedt ember volt. A publikum sírjon, ne a színész – mondta nekem a főiskolán tanárom, Hettyey: és: a publikum nevessen, ne a színész.
[…] Kabossal New Yorkban beszéltem utoljára, a fiam születésekor. Kabos ezt mondta: „Gratulálok, Zitám. Hallom, a fiú úgy néz ki, mint én.” Később én visszamentem Párizsba és Kabos Amerikába. El lehetett volna képzelni róla, hogy nagy karriert fog csinálni Amerikában is, az amerikai magyarok között.
Az amerikai magyarság, azt hiszem, szám szerint sokkal több, mint Budapest lakossága. De már nem magyarok, és nem is amerikaiak. Valami furcsa, nem létező, és mégis létező népes sziget az. Egy színész, aki nem tud angolul, hol máshol léphet fel, mint közöttük – akik még mindig szeretnek mindent, ami magyar. Csakhogy amire ők úgy emlékeznek, hogy magyar, az már nem az.
Az emlékek sokszor rosszul „utaznak”.
Egy nagy színész, mint Kabos, frissen megérkezve Budapestről, azt gondolhatta, hogy milyen nagy-nagy örömet fog okozni az amerikai magyar publikumnak. 

Okozott is egy ideig, csakhogy az amerikai magyarság egyre változik, egyre amerikaiasodik. Egyre felejt, egyre átalakítja azt, amire a legnagyobb szeretettel emlékszik – s a végén már minden, amire emlékezni vél, csak amerikai fantázia. A vendéglőt Budapestnek hívják, de az ételnek amerikai íze van, az amerikaiak tetszésére készül. Magyarul beszélnek, de amerikai akcentussal. Kabosnak nem volt meg ez a tősgyökeres amerikai–magyar akcentusa.
Kabosról egy Petőfi-idézet jut az eszembe „Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse, – Ah, ha tudná mily nyomorban élek. – Megrepedne a szíve szegénynek.”(Perczel Zita: Színészkollégáim, Új Tükör, 1979. április 8. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Százharmincöt éve, 1887. március 19-én született Kabos Gyula színész, komikus.

Borítókép: Vajda Ernő: Váratlan vendég című darabjában (Forrás: Origo)