Két kromoszóma

Vajon mit tartogathat a jövő a fotográfia számára? Andréa Holzherr 2003 óta a párizsi Magnum Photos nemzetközi kiállítási igazgatója és kurátora, aki Martin Parr kiállítására érkezett Magyarországra a Budapest Fotófesztivál alkalmából. A szakember szerint messzire kerültünk Robert Capáéktól a digitális világnak köszönhetően, ám bármennyire megváltoztak is képfogyasztási szokásaink, az egyediség még mindig óriási értéket képvisel.

PAM1996004Z00005-15 Fotó: Martin Parr Forrás: Martin Parr/Magnum Photos

– Mi jut először az eszébe Martin Parr strandolós, színpompás képeiről, amelyek most a budapesti Műcsarnokban láthatók?

– Parr dokumentarista fotográfus, aki társadalmunkat fotózza, a középosztályt, amelyből ő is származik, tehát ő maga is a része és tárgya képeinek. Tükröt mutat nekünk a viselkedésünkről, a fogyasztói szokásainkról. Strand az egész világ (Life is a beach) című kiállítása a globális tömegturizmusról is szól. Nem mutogat ujjal, nem mondja meg, hogy mit és hogyan kéne csinálni, csupán megmutatja a valóságot úgy, ahogy van, ráadásul az ő nagyon egyéni, jellegzetes stílusában, amely vicces, színes, és valósággal belecsábítja a nézőt a képeibe.

– Humanistának tartja?

– Nincs benne cinizmus. Van némi irónia a képeiben, tipikus brit humor, de sosem gúnyolja ki a tárgyát. A tárgya, az ember mit sem változott az évtizedek során.

– Miben változott a legendásnak számító Magnum Photos fotóügynökség az elmúlt hetvenöt év során, és mit jelent ma?

– A Magnumot azért alapította az ötletgazda Robert Capa, hogy megadja a fotográfusok számára a szabadságot, hogy azt csinálják, amit akarnak, egyúttal pedig biztosítsa a jogaikat. Ezen nem csupán anyagi jogokat értett, hanem az ahhoz való jogot is, hogy a fotográfusok képeit úgy használják fel, ahogy azt ők szeretnék: használják, de ne éljenek vissza velük. Ez a hitvallás nem változott, ám a fotózás módjai, technológiái és az emberek igen. A Magnum DNS-ében két kromoszóma van. Az egyik a fotóriporteri, amelyet Capa képviselt, illetve a művészibb vonal, amelyet talán leginkább Henri Cartier-Bresson. A két irány a kezdetektől jelen volt, és Martin Parrban az az érdekes, hogy ő egy személyben megtestesíti mindkettőt. Dokumentál, magazinokban jelennek meg a képei, dolgozott a The Guardiannek, és sok esemény krónikása volt, ám mindeközben művész is, akinek a munkáit múzeumokban állítják ki, és albumai jelennek meg. Ami változott, az talán az, amit a fiatal fotográfusok hoznak a Magnumba. A dinamika is változik, hiszen az ügynökség megalakulásakor évtizedekre voltunk még a digitális fényképezéstől, ma pedig a világ tekintélyes része a technológiáról szól.

Fotó: Kurucz Árpád

– A digitális technológia fejlődésével a megjelenési lehetőségek is drámaian megváltoztak, és a képek mennyisége is sokszorozódott. A reklámoktól a közösségimédia-felületeken át a híroldalakig bombáznak minket képekkel: változott-e a befogadó szeme, ahogyan ezekre a képekre nézünk, vagy amit várunk tőlük?

– Manapság máshogy fogyasztjuk a fotográfiát. Capáék idejében fellapoztuk a magazinokat, aztán a nyolcvanas években a fényképek könyvekben, albumokban kötöttek ki, emellett múzeumokban, kiállításokon láthattuk őket. Az ezredforduló óta a fotográfia egyre inkább elmozdult a digitális formátumok felé, a legújabb megjelenési formája az NFT [nem felcserélhető token – T. N.]. A kép dematerializálta saját magát, ahogy evolúciója során az analógtól eljutott a digitálisig: annak idején minden héten vártuk, hogy kijöjjön a Life magazin, és felfedezhessük a világot, ma mindez egy kattintásba kerül csupán. Sokszor ráadásul a képfogyasztás nem párosul tájékozottsággal, mivel a képek gyakran kontextus nélkül jelennek meg, esetleg egyik kontextusból csúsznak át a másikba, manipuláltak, vagy megjelennek, és el is tűnnek néhány másodperc alatt. Sokkal összetettebb környezet ez, amelyben a mai fotográfusoknak helyt kell állniuk: gyorsabban változik. Egyúttal sokkal kritikusabb is ez a világ, ami ugyan lehet jó dolog, de teljességgel érzéketlen is.

– A kép értéke is megváltozott?

– Ez egyértelmű: minél több kép készül, annál kevesebb az értéke.

Fotó: Martin Parr/Magnum Photos

– Ha innen nézzük, akkor a Magnum Photost végül is az „elit klub” mivolta teszi különlegessé?

– Attól különleges, hogy mi nem kerüljük meg a szerkesztés gyötrelmét. A szelekció végére kevés kép marad, ám ezek olyanok, amelyek jelentenek is valamit a befogadó számára. Ez szerintem talán az egyik legfontosabb szempont, hiszen egy kép kontextus nélkül semmit sem jelent, semmit sem mond. Azaz jelenthet bármit és annak a szöges ellentétét is.

– 1947-ben a fotográfiát még kevés helyen ismerték el önálló művészeti ágként, mára pedig az egyik legnépszerűbbé vált, olyannyira, hogy egy-egy kiállítási anyagra a legnagyobb múzeumok éveket is várakoznak – ahogy a Műcsarnok is négy évet várt Martin Parr műveire. Mit tartogathat a jövő a fotográfia számára?

– Kissé paradox, ami jelenleg történik. Két évvel ezelőtt hallottuk először az NFT kifejezést, de ekkor még nem gondoltuk, hogy a részévé fogunk válni. A kezdetekkor nem volt több, mint egy technika, amely megengedte a számunkra, hogy nyomon követhessük a fájljainkat: nem gondoltuk, hogy befektetési formává növi ki magát. Nem tudom, mit hoz a jövő, a jelenség viszont nagyon érdekes. Minden egyes nap minden percében képek tömege születik meg, ezeknek jó szándékkal is a kilencven százaléka hasznavehetetlen és értéktelen, ám van egy mozgalom, amely azt akarja, hogy mindez egyedi és kivételes legyen, hiszen ezáltal válik értékessé. Az NFT-kkel ugyanez a helyzet: egy értéktelen fájlból hirtelen érték lesz. A művészeti piac a virtuális téren kívül is hasonlóan működik, hiszen ma a galériákban megvásárolható nyomatokon például ott az alkotó aláírása, vagy limitált szériaszámmal látják el őket. A piac tömöríteni próbálja a végtelenül sokszorosíthatót, ami maga a fotográfia is – hiszen egy kép annyiszor sokszorosítható, amennyiszer csak akarjuk, de ha bizonyos számban korlátozzuk, akkor ritkaságot hozunk létre. Minél kisebb persze ez a szám, annál jobb, és a ritkaság hirtelen értékké válik.

Fotó: Kurucz Árpád

Pezsgő

A Magnum Photos a világ egyik leghíresebb fotóügynöksége, amelyet Robert Capa, a projekt szorgalmazója, William Vandivert, Maria Eisner, Henri Cartier-Bresson, David „Chim” Seymour és George Rodger alapított. Az ügynökség névválasztása állítólag azt tükrözte, hogy Capa szerette a pezsgőt, és ambiciózus volt a projekt nagyságát illetően – a másfél literes pezsgőspalackot hívják magnumnak.
A Magnum volt az első ügynökség, amelyet független fotósok csoportja szövetkezet módjára alapított, és ahol minden tag egyenlő jogú részvényes.

Elhatározták, hogy a szerzői jogot a képek szerzői birtokolják, azaz egy képet többször is értékesíthetnek, ami által nagyobb szabadsághoz jutnak, és kikerülnek a magazinok nyomása alól – vagyis gyakorlatilag a Magnum alapítása a szerzői jog feltalálásával volt egyenértékű a fényképezés területén. A Magyarországon most először bemutatkozó Martin Parr (1952) brit fotográfus, a Magnum sztárja és egykori elnöke az európai kortárs dokumentarista fotográfia egyik legismertebb képviselője. Parr volt az, aki az úgynevezett komoly, művészi fotográfiába visszahozta a színeket: fényes nappal vakuval készült képein a mindennapi élettel foglalkozik a közhelyektől a fogyasztói kultúra abszurd megnyilvánulásaiig. A Strand az egész világ című, Műcsarnokban megtekinthető kiállítása négy évtizedes tengerparti megfigyeléseiből válogat a leghíresebb, The Last Resort (1986) című sorozattól kezdve, amelyet a Liverpool melletti New Brighton tengerpartján készített, egészen a nyugat-ausztráliai kikötővárosokat dokumentáló No Worries (2012) sorozatig.

Borítókép: Óceánboltozat (mesterséges tengerpart), Mijazaki, Japán, 1996 (Fotó: Martin Parr/Magnum Photos)