időjárás 30°C Pál 2022. június 30.
logo

Tizenhét év után újra vb-döntőben a női válogatott!

Petőfi tej nélkül

Szerényi Gábor
2022.05.25. 14:00
Petőfi tej nélkül

Befordultam a Magyar utcába, s majdnem feldöntöttem. – A teringettét, nem tudsz vigyázni? – morrant ingerülten, régies szóhasználattal a fia­talember. Na ne már, gondoltam meglepetten, egy színész lehet, itt gyakran forgatnak, valami kosztümös kalandfilmben szerepelhet.
– Mit bámulsz, öcsém? – fortyogott tovább, ekkor jobban megnéztem.
– Ne haragudj, elbambultam, mert épp eltűnődtem, hogy itt az Astoria Szálló helyén volt a Zrínyi fogadó, ahol a János vitézt…
– Ahol mi volt? – villant a szeme, s láttam, hogy olyan felfortyanó típus. Most láttam először életemben, de mintha ősrégi ismerősöm lenne. Ráadásul kísértetiesen hasonlít arra, akit 173 éve vesztett szem elől egy nemzet. A filmesek elképesztő álarcokat tudnak készíteni, s ha csak egy darab dagerrotípia maradt is róla, élethű maszkot varázsoltak.

Furcsa elegy

Bollók Ádám régész a Szentföld kora keresztény emlékeiről, különös amulettekről és honfoglaló magyarok egyes tárgyairól beszél.

– Kedves uram – szóltam magázódásra váltva –, újságíró vagyok, folyton témát keresek, ezért bámészkodtam, mert hajdan itt egy költő írt remekművet.
– Hát aztán ki fia-borja volt az a poéta? – firtatta összehúzott szemmel. Így még jobban hasonlított!
– A Sándor – feleltem tömören. Minek mondjak ennél többet? Ha tudja, fölösleges, ha nem, akkor meg minek.
– Na, jól van – enyhült meg váratlanul –, voltaképp kollégák vagyunk, magam is szerkesztőként élek.
Kezet nyújtott, elmosolyodott, s ekkor láttam, hogy olyan félelmetesen villan a foga. Kortársai beszámoltak a jellegzetességéről. Ez nem lehet véletlen. Oldalági rokonságból származhat, akinél aztán ilyen elképesztő hasonlóságot hozott létre a szeszélyes sors.
– Min töprengsz, amice? – váltott az egy perce felcsattanó indulatosságból nyájas derűbe.
– Egy jóféle veresborra, esetleg kávéra meghívhatom uraságodat? – kockáztattam az emberi szót, körmönfontan, mert eltökéltem, kiderítem e figura rejtélyét.
– Oszt mi célbul? – felelt kérdésre kérdéssel, ki nem esve beszélye idejétmúlt stílusából.
– Nekem kapóra jönnél egy írásomhoz. Csinálnék egy kis verbunkot a verseidnek. Gondolom, vannak újabb darabok.
– Én a meszely helyett a findzsára voksolok
– egyezett bele az invitációba, s betértünk egy kávézóba. Nem esik ki szerepéből, hiszen már tudhatjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben inkább feketekávét ivott, egyszer például Jókai felesége, Róza asszony gondos vendéglátóként boros­flaskákat tett a szobájába, mire riadtan hárított: „Néném, én ezektől rosszul leszek!” Nagyon hiteles termete is: épp 162 centi magas. És ez a gúnya! Ólomgombos dolmány, árvalányhajas kalapka, poros bocskor. És tessék, a kezében még egy fokos is. Tényleg, a Vahot Imre, a Regélő Pesti Divat főszerkesztője találta ki ezt az „imidzset” neki. Amúgy­ szelíd fiú volt, de ilyen polgárpukkasztó megjelenéssel korzózott a pesti utcákon.
– Ugye filmet forgattok itt az Unger-ház átjárójában? – közelítettem ravaszul a témát.
– Ugyan már – legyintett –, letettem a színjátszásról. Nem akarok peleskei nótárius lenni. Voltak persze édes, szeretnivaló estéim is.
Szeme elfátyolosodott, ­mekkora pozőr! De zseniális csibész, gondoltam tisztelettel.
– De hagyjuk! Különben is, hol vannak már azok a kalandok, színésznők? Thália papja voltam, de isten veled, regényes élet! Befejeztem a Baczur Gazsi szerepkört, punktum!
Belekortyolt a csészébe, amibe három duplát kért, sok cukorral. Tej nélkül!
– Nem elég, hogy le kell adnom ma egy írást, de válaszolnom kell az olvasói levelekre, és még a lap korrektúrája is rám marad.
Megnyugtattam azzal a zsurnaliszta közhellyel, hogy az újságíró egyszerre panaszkodik és dicsekszik. Megrendülten nézett maga elé. Gondoltam, most vallomásra bírom. – Na, mesélj, milyen filmet forgattok? Azt látom, hogy kiköpött Sándor vagy, de ha nem színészet a szakmád, hogy keveredtél bele? Nemcsak hasonlítasz, de jól hozod a korabeli beszédstílust, bár szerintem egy kicsit túlkarikírozod. A filmesek megvették ezt a szöveget?
Megkavarintotta kis ezüstkanállal porcelán kávéscsészéjét, s két ujjával megigazította hetyke kis bajuszát. Nem ragasztott volt!
– Szerkesztőm, a Vahot olvasta a Jövendölés című versemet. Ebben bontok ki egy képet, miszerint: álmainkat éjente festi égi kéz, az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz.
S ebbéli víziómban jutottam arra, hogy: szárnyim növének, s átröpültem a levegőt, a végtelent.
Feszülten figyeltem. Sóhajtott.
– Vahot azt javallta, ebben a képzetben írjam meg a mi sokat szenvedett magyar hazánk százötven vagy még több évvel későbbi állapotát, amikor biztosan a földi Kánaán leend majd. Ezért vizsgálódom itt, e számomra kedves környéken, ahol hajdan írtam például a János vitézt, röpke pár nap, na jó, pár hét alatt. Sok jóféle török pipadohányt elszíttam én a külvilágtól elvonulva, s lám, miközben kicsiny fogadói szobámba zárkóztam, a mű elnyargalt a gallok földjére, sőt Tündérországba is. Ámulok saját fantáziámon. Most miket képzelek ide! Mennyi ángliusul beszélő menyecske! Nadrágban térülnek-fordulnak! Lovak nélkül száguldó brummogó szekerek! Kis dobozkákat fülükhöz tartó, magukban beszélő emberek járkálnak összevissza. De megmaradt a Pilvax, igaz, másutt van.

A Dunánál

Adott egy közkedvelt terület, amellyel nagyot nyerhetne a főváros és annak lakossága.

Türelmesen hallgattam újdonsült s egyben ősrégi barátom beszélyét, s megállapítottam magamban: nagyon tehetséges csibész. Az ő logikáját követve tehát én sem létezek másként e földi világban, mint az általa vizionált világ egyik szellemalakja. Mindenesetre kihörpintettem maradék kávémat, nehogy az ő szeszélyes képzelete folytán valaki más igya meg.
– Figyelj, beszéljünk mint férfi a férfival. Neked mennyit fizetnek?
Elkomorult. Láttam feszült arcán, ő az, aki érzékeny, könnyen megbántódó, sőt könnyen visszatámadó. Összeveszett Jókaival. Vörösmartyval kemény üzeneteket váltott. Katonaként feletteseivel rendre összetűzött. Hol lefokozták, hol maga mondott le tiszti rangjáról. Egyszer a honvédelmi miniszter kifogásolta, hogy nem viselte tiszti kesztyűjét, nyaksálját, erre mit tett? Kilépett a hadseregből. Jó, később Bem visszafogadta, fiaként próbált rá vigyázni.
– Tenger a pénz, melyben elsüllyed sok hajó: elv, jellem, becsület. Ez a feleletem. Amúgy nem fizetnek meg rendesen. Én, a koszorús költő, ostoba olvasói levelekre válaszoljak! Magamat higgasztva viselem nyűgös nyaggatásuk. Fel is mondanék üstöllést, csak hát szerelmetes Júliám főzni nem kedvel, így gyakorta hozatjuk az ebédet az Arany Sas fogadóból. Nem olcsó. Ámbár megéri, mert jó.
Próbáltam még felderíteni kedvét, s beszámoltam arról, hogy a Magyar utcából a Kossuth Lajos utcába léphetünk, s nem messze egy teret neveztek el róla, sőt, mondom, szoborként is ott állsz!
– Potomság – biggyesztette ajkát. Nem sejtve, hogy e szót az egész ország s nemzedékek sora ízlelgeti majd drámaian elsötétülő lélekkel. A segesvári tragédiában utoljára hallott, feljegyzett szó, amelyet a költő ott mondott, látván, hogy a könyörtelen halál vágtázik felé.
Ekkor kis sálját megcsavarintva nyakán, kalapját szemébe húzva biccentett, s már illant is az alkonyatban a Múzeum körút platánjai mentén a vékonydongájú költő. Látomás? Akárhogy is, a bizonyosság érzete szállt szívemre, hogy itt járt, s mielőtt eltűnt, én kávéztam, csevegtem az igazi Petőfivel.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.