– Kedves uram – szóltam magázódásra váltva –, újságíró vagyok, folyton témát keresek, ezért bámészkodtam, mert hajdan itt egy költő írt remekművet.
– Hát aztán ki fia-borja volt az a poéta? – firtatta összehúzott szemmel. Így még jobban hasonlított!
– A Sándor – feleltem tömören. Minek mondjak ennél többet? Ha tudja, fölösleges, ha nem, akkor meg minek.
– Na, jól van – enyhült meg váratlanul –, voltaképp kollégák vagyunk, magam is szerkesztőként élek.
Kezet nyújtott, elmosolyodott, s ekkor láttam, hogy olyan félelmetesen villan a foga. Kortársai beszámoltak a jellegzetességéről. Ez nem lehet véletlen. Oldalági rokonságból származhat, akinél aztán ilyen elképesztő hasonlóságot hozott létre a szeszélyes sors.
– Min töprengsz, amice? – váltott az egy perce felcsattanó indulatosságból nyájas derűbe.
– Egy jóféle veresborra, esetleg kávéra meghívhatom uraságodat? – kockáztattam az emberi szót, körmönfontan, mert eltökéltem, kiderítem e figura rejtélyét.
– Oszt mi célbul? – felelt kérdésre kérdéssel, ki nem esve beszélye idejétmúlt stílusából.
– Nekem kapóra jönnél egy írásomhoz. Csinálnék egy kis verbunkot a verseidnek. Gondolom, vannak újabb darabok.
– Én a meszely helyett a findzsára voksolok
– egyezett bele az invitációba, s betértünk egy kávézóba. Nem esik ki szerepéből, hiszen már tudhatjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben inkább feketekávét ivott, egyszer például Jókai felesége, Róza asszony gondos vendéglátóként borosflaskákat tett a szobájába, mire riadtan hárított: „Néném, én ezektől rosszul leszek!” Nagyon hiteles termete is: épp 162 centi magas. És ez a gúnya! Ólomgombos dolmány, árvalányhajas kalapka, poros bocskor. És tessék, a kezében még egy fokos is. Tényleg, a Vahot Imre, a Regélő Pesti Divat főszerkesztője találta ki ezt az „imidzset” neki. Amúgy szelíd fiú volt, de ilyen polgárpukkasztó megjelenéssel korzózott a pesti utcákon.
– Ugye filmet forgattok itt az Unger-ház átjárójában? – közelítettem ravaszul a témát.
– Ugyan már – legyintett –, letettem a színjátszásról. Nem akarok peleskei nótárius lenni. Voltak persze édes, szeretnivaló estéim is.
Szeme elfátyolosodott, mekkora pozőr! De zseniális csibész, gondoltam tisztelettel.
– De hagyjuk! Különben is, hol vannak már azok a kalandok, színésznők? Thália papja voltam, de isten veled, regényes élet! Befejeztem a Baczur Gazsi szerepkört, punktum!
Belekortyolt a csészébe, amibe három duplát kért, sok cukorral. Tej nélkül!
– Nem elég, hogy le kell adnom ma egy írást, de válaszolnom kell az olvasói levelekre, és még a lap korrektúrája is rám marad.
Megnyugtattam azzal a zsurnaliszta közhellyel, hogy az újságíró egyszerre panaszkodik és dicsekszik. Megrendülten nézett maga elé. Gondoltam, most vallomásra bírom. – Na, mesélj, milyen filmet forgattok? Azt látom, hogy kiköpött Sándor vagy, de ha nem színészet a szakmád, hogy keveredtél bele? Nemcsak hasonlítasz, de jól hozod a korabeli beszédstílust, bár szerintem egy kicsit túlkarikírozod. A filmesek megvették ezt a szöveget?
Megkavarintotta kis ezüstkanállal porcelán kávéscsészéjét, s két ujjával megigazította hetyke kis bajuszát. Nem ragasztott volt!
– Szerkesztőm, a Vahot olvasta a Jövendölés című versemet. Ebben bontok ki egy képet, miszerint: álmainkat éjente festi égi kéz, az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz.
S ebbéli víziómban jutottam arra, hogy: szárnyim növének, s átröpültem a levegőt, a végtelent.
Feszülten figyeltem. Sóhajtott.
– Vahot azt javallta, ebben a képzetben írjam meg a mi sokat szenvedett magyar hazánk százötven vagy még több évvel későbbi állapotát, amikor biztosan a földi Kánaán leend majd. Ezért vizsgálódom itt, e számomra kedves környéken, ahol hajdan írtam például a János vitézt, röpke pár nap, na jó, pár hét alatt. Sok jóféle török pipadohányt elszíttam én a külvilágtól elvonulva, s lám, miközben kicsiny fogadói szobámba zárkóztam, a mű elnyargalt a gallok földjére, sőt Tündérországba is. Ámulok saját fantáziámon. Most miket képzelek ide! Mennyi ángliusul beszélő menyecske! Nadrágban térülnek-fordulnak! Lovak nélkül száguldó brummogó szekerek! Kis dobozkákat fülükhöz tartó, magukban beszélő emberek járkálnak összevissza. De megmaradt a Pilvax, igaz, másutt van.
