Elsüllyeszthetetlen anyahajó

Ez Európa fegyverekkel legtelezsúfoltabb területe. Kalinyingrádra a szovjetek és az oroszok úgy tekintettek és tekintenek, mint az észak-atlanti szövetség elleni előretolt egységre. Az enklávéból nemcsak a Balti-tengeren, hanem a szárazföld nyugati felén zajló eseményeket is lehet ­követni. Ezért fontos ennyire az oroszoknak Kalinyingrád-erőd.

UKRAINE-CRISIS/KALININGRAD Fotó: VITALY NEVAR Forrás: Reuters

A Balti-tenger partján fekvő 15 ezer négyzetkilométeres kalinyingrádi térség – amelynek nagysága három magyar megyével vethető össze – Oroszország területe. Lengyelország és Litvánia közé van beékelődve, így az anyaországnak nincs szárazföldi határa Kalinyingrád térséggel, amelyet több mint egymillióan laknak, ennek fele Kalinyingrádban. A legközelebbi orosz város hatszáz, Moszkva ezerkétszáz kilométerre van tőle. Oroszország tengeren és légi úton el tudja érni ma is, a vasúti és közúti korridor, a Suwalki-folyosó, amely 104 kilométer hosszú, használatáról pedig nemzetközi szerződés rendelkezik. Az Oroszországból idevezető útvonalak túlnyomó többsége Fehéroroszországot szeli keresztül, ez a Kremlnek nem okoz különösebb gondot, most dolgozzák ki a két ország államszövetségének elemeit.

De miként került az egykori porosz koronázóváros és vidéke, amelyet évszázadokon át csak Königsbergnek hívtak, az orosz állam tulajdonába?

A várost 1255-ben alapította a Német Lovagrend, amely többször is részt vett a szentföldi keresztes háborúban. Több helyen kerestek helyet a lovagrendi államnak, például a Magyar Királyság területén, végül II. Frigyes német-római császártól szolgálataikért cserébe megkapták a balti-tengerparti részt. A teuton lovagok a pogány porosz törzsek leigázásáért és keresztény megtérítéséért kapták meg a Prégel folyó torkolatvidékét, ahol Kelet-Poroszországban biztosították az uralmukat. A rimini aranybulla kimondta, hogy a Német-római Császárságtól független állam jött létre. A lovagrendi állam már megalapításától az egész földrészen különleges politikai képződmény volt: egyszerre világi és egyházi berendezkedésű, német és európai. IX. Gergely pápa 1234-ben született bullájában leszögezte, hogy a Német Lovagrend „örökre” a birtokosa a területnek. Előbb fából építettek erődöt, majd kővár vette át helyét. Állítólag a baltikumi keresztes hadjáratban részt vevő II. Ottokár cseh király itt pihent meg, azt követően kezdék el „királyhegynek”, azaz Königsbergnek nevezni.

A gyéren lakott területre jelentős számban érkeztek Pfalzból és a Rajna vidékéről német telepesek. 1340-ben csatlakoztak a Hanza-városok szövetségéhez, a balti-tengeri kikötő és a kereskedelem megalapozta a város jólétét. Ám a porosz városok és a nemesség szövetséget kötött, és a XV. század közepén, a 13 éves háborúban megszabadultak a lovagok uralmától, akiknek csak Kö­nigsberg vára maradt. Poroszország meghatározó városává vált a virágzó Königsberg, 1701-től porosz koronázóváros, az egész térség kereskedelmi és kulturális központja volt. A protestáns vallás hódított, Európa számos országából itt találtak menedékre a református hívők. Virágzott a kulturális élet, a város egyeteme híres volt, számos színház működött. A XVIII. században itt tevékenykedett Immanuel Kant filozófus, aki soha nem hagyta el ezt a tájat.

Ez a század volt Königsberg aranykora.

Poroszország részvételével 1871-ben megalakult a Német Császárság, amely később elvesztette az első világháborút. Ám a győztesekkel folytatott versailles-i béketárgyalások során megtarthatta a königsbergi enklávét. A danzigi folyosón – Lengyelországon keresztül – biztosították a szárazföldi megközelítést Németországnak. Ennek a folyosónak a használata is ürügyként szerepelt Berlin követelései közt, amikor 1939-ben megindította a második világháborút. A harcok végéhez közeledve, 1944 nyarának utolsó napjaiban az angol bombázók két támadásban porig rombolták Königsberg központját. A hetvenezer német katona azonban kitartott, a szovjet Vörös Hadsereg csak a rákövetkező év áprilisának végén jelenthette Sztálinnak a város teljes elfoglalását. A potsdami tárgyalásokon a Szovjet­unió megkapta az enklávé ellenőrzési jogát, így a terület Moszkva birtokává vált. A szovjetek minden erejükkel azon munkálkodtak, hogy eltöröljék a német múltat: Sztálin elhunyt miniszterelnökéről azonnal Kalinyingrádra keresztelte át a várost, a megmaradt lakosságot száműzték a Szovjetunió keleti köztársaságaiba, aki szerencsésebb volt, az az NDK-ban találhatta magát. 1969-ben Leonyid Brezs­nyev pártfőtitkár személyes parancsára felrobbantották a königsbergi kastély romokban álló maradványát, amelyet az SZKP vezére „a porosz militarizmus vásott fogának” nevezett.

Oroszország is arra használja az enklávét, mint a terület előző birtokosai, Németország és a Szovjetunió: elsüllyeszthetetlen anyahajóként működik máig.

A németek is létrehoztak itt két kikötőt, amelyek a Balti-tengert uralták. Hadi repülőterek létesültek. A szovjeteknek sem jutott más az eszükbe, mint hogy a város környékét erőddé változtatták, de akkor már az ellenség szerepét az észak-atlanti szövetség játszotta. Előretolt állás, amelyről akár atomcsapást lehetett zúdítani bármelyik nyugat-európai fővárosra. A kommunisták tiltott várossá tették az egykori Königsberget, alaposan megnézték, hogy kit engednek a hadi létesítmény területére. Ez a rendszer máig él, kicsit javítva a szigorú szabályokon, évente úgy százezer turista keresheti fel a rengeteg történelmi emlékkel rendelkező körzetet.

Az utóbbi harminc évben a politikai helyzet a Nyugat és Oroszország közt alapjaiban nem változott. A gyanakodás és a nyílt szembenállás között ingadozott ez a magatartás. Szakértők szerint ez Európa legmilitarizáltabb területe. Az oroszok a legkorszerűbb fegyverek mögül néznek farkasszemet az ellenfeleikkel, akikből pillanatok alatt ellenségek válhatnak. Az ukrán hadműveletek kezdetén számosan csodálkoztak azon, hogy Moszkva milyen ósdi fegyvereket használ a megtámadott ukrán erők ellen. Hát hol vannak az Armata páncélosok, a Kalibr és Kindzsal rakéták, amelyek hiperszonikus képességekkel rendelkeznek, magyarán nincs ellenszerük? – tették fel a kérdést azok, akik megkérdőjelezték az orosz hadsereg minőségét. Ezeket a fegyvereket tartalékban hagyták, ha valami nem várt és sokkal nagyobb esemény történne. Az északi részen és Kalinyingrádban, amelyek a NATO-országokkal határosak, várnak a riadóra.

Mi okozta a jelenlegi válságot?

A múlt hónap közepén Litvánia – nyilván nyugati buzdításra – bejelentette, hogy ő, mint az Európai Unió tagja, be fogja tartatni a huszonhetek oroszellenes embargócsomagját a Kalinyingrádba vezető vasúton és közúton. Ha Oroszországból olyan áru érkezik a Suwalki-folyosón, amelynek kereskedelmét az unió tiltja, Litvánia azt nem engedi át a területén. A nemzetközi egyezmények ellenére Vilnius kész megvalósítani az enklávé szárazföldi blokádját. A június 17-i döntésben azért a nagyhatalmi oldalról meg kellett támogatni Litvániát, ugyanis a kis ország részéről ez nagy bátorságra vall. Vilnius sohasem rejtette véka alá azt a szándékát, hogy az ukrán háború következtében annyira meg kell gyengíteni Oroszországot, amennyire csak lehet. Az is érthető litván szempont, hogy az orosz fenyegetés miatt növeljék a Baltikumban állomásozó NATO-­erők számát, amely ma elhanyagolható. De vajon az Európai Unió külpolitikai szakértői mit néztek, amikor a kezdetekben nagy egyetértésükről biztosították a litván döntést? Nem látták, hogy mit jelent Oroszországnak Kalinyingrád? Nem fogják fel, hogy pillanatok alatt benyomulva a Suwalki-folyosóba Moszkva leszakíthatja az egész Baltikumot a NATO-ról? Nem érzik úgy, hogy ez az akadékoskodás milyen könnyen elvezethet egy harmadik világháború kirobbanásához?

Azóta Brüsszelben is visszavettek lelkes támogatásukból, ígérik, pontosítják az embargó végrehajtását.

Az érvelés, hogy Oroszország magát látja el, mármint Kalinyingrádot, hatott, szó sincs exporttevékenységről. Németország is figyelmeztette Vilniust, hogy ne játsszon a tűzzel. Litvániában azt hangsúlyozzák, hogy szó sem volt Kalinyingrád teljes szárazföldi blokádjáról, csak az orosz áruk ötven százalékát érinti az intézkedés, amelybe beletartoznak a fém-, a cement-, a gabona-, nem utolsósorban az alkohol- és majd később a szén- és üzemanyag-szállítmányok. Korántsem ért véget ez az orosz–ukrán háború árnyékában felnövő konfliktus, amelyből még súlyos válság fejlődhet.

Borítókép: Idegenvezető korabeli öltözetben Kalinyingrád belvárosában. (Fotó: Reuters)