Hogyan választanak nyári időpontot a Szigligeti Alkotóházban?

Falai között kötelékek szövődtek, s jelentős alkotások születtek. A helyben kitalált és hagyománnyá váló irodalmi és műveltségi játékok ma már éppúgy legendaszámba mennek, mint a társak ugratására kiötölt tréfák. Felkerestük a fennállásának hetvenedik évfordulóját ünneplő Szigligeti ­Alkotóházat. Különlegessége a hármas szobában látható.

Szigliget, alkotóház. Fotó: Teknos

A kiállítás anyagából aztán kiderül: a létesítmény otthonául szolgáló, XVIII. századi kastély 1912-ben jutott az Esterházy család birtokába. A második világháború után államosították, s 1952-ben létrehozták benne az írók alkotóházát. Azóta csaknem az összes jelentős hazai betűvető megfordult a falai között. Itt készült Füst Milán Látomás és indulat a művészetben című könyve, Németh László Galilei című drámája, Mészöly Miklós Magasiskola című műve, Vas István Mért vijjog a saskeselyű? című önéletírásának egyes fejezetei, Fekete István több regénye, de – egyéb alkotások mellett – Örkény István néhány egypercese és Weöres Sándor több műfordítása is. Nagy László a szintén itt született Ősszel című versében így mutatja be a tájat s annak hangulatát: „Vörös erdőkön át idekéklenek / sötéten a vaskos rendeki hegyek. / S mintha dúlna a harc, ott túl a halmokon: / égi fényt az égre szór a Balaton”.

Kassák Lajos az egykori Esterházy-kastély teraszán, 1965. Fotó: Fortepan/Hunyady József 

Persze, az itt töltött hetek nem kizárólag a munkáról szóltak: Kertész Imre pingpongban, Weöres Sándor sakkban, Nemes Nagy Ágnes nyelvi, irodalmi játékokban bizonyult fáradhatatlannak. Ez utóbbiak feladványa – ahogy Franyó Zoltán irodalomtörténész írja a Kortarsonline.hu-n olvasható cikkében („Szerettem a növényeidet” – Nemes Nagy Ágnes arborétuma) – akár az is lehetett, hogy „Dosztojevszkij vagy Tolsztoj vagy Thomas Mann valamelyik regényalakja a terembe lépve milyen színű cipőt viselt”.

És hogy a különféle játékoknak csakugyan kiemelt szerep jutott az itt töltött idő alatt, azt a kiállítás is igazolja. A tárlat készítői által részletesen leírt szentistvánozás lényege például az volt, hogy két ember párt alkotott, megbeszélték, kiket személyesítenek meg – csakis valóban élt alakok jöhettek szóba –, és miközben szerepeiket alakítva válaszolgattak a hozzájuk intézett kérdésekre, a többieknek ki kellett találniuk, kinek a bőrébe bújtak, és mi fűzi össze az általuk megjelenített figurákat. A kapcsolatot olykor a nevüket, megnevezésüket kiadó szavak azonossága jelentette – így a páros egyik tagja István királyt játszotta, a másik Király István irodalomtörténészt –, de bonyolultabb konstellációk is adódtak. A legnehezebben megfejthető talányok egyikének az bizonyult, mi alapján sorolható párba Örley István magyar író és Anton Webern osztrák zeneszerző. Csak hosszas kérdezz-felelek után derült ki: mindketten dohányoztak, és mindkettejük halálában közrejátszott ez a szenvedély.

Az alkotóházban olykor harsány, olykor kevésbé őszinte nevetés is felhangzott. Örkény István például azzal mulattatta magát, valamint a beavatottakat, hogy alkotótársai távollétében belopódzott a szobáikba, és írógépeiket kezei közé kapva „módosított” ezt-azt a kézirataikban. Így amikor kollégái ismét nekiültek a munkának, és folytatás előtt átolvasták a szöveget, álmélkodtak vagy értetlenkedtek: „Ezt én írtam? Nem rémlik…”

Karinthy Ferenc és Zelk Zoltán különféle székeket helyezett át. Egy időben ugyanis az ajtó elé kitett szék azt jelezte, hogy a vendég a szobájába kéri a reggelit. Karinthy és Zelk azonban megváltoztatta az ülőalkalmatosságok helyét. Ezzel elérték, hogy akik sokáig – nemegyszer hajnali kettőig, háromig – dolgoztak, ezért tovább szerettek volna aludni, azokat nyolckor felébressze a harapnivalóval és kávéval, teával érkező személyzet, míg azok, akik reggelit szerettek volna kapni, hiába vártak.

Aki ezek után az egész évben üzemelő alkotóházat megtekintené, annak alig kétszáz métert kell felfelé ballagnia a Kossuth utcán, de alighanem némi csalódással konstatálja majd, hogy – a falai között pihenő vagy dolgozó művészek nyugalma végett – zárva van a nagyközönség előtt. Mi azonban a fenntartó és működtető Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) engedélyével tehettünk benne egy sétát.

A gazdasági bejárat közelében vaskos törzsű platán emelkedik, jócskán a kerítésbe mélyedve, ám e szimbiózis láthatólag sem a csaknem hatvanéves fát, sem a kőfalat nem zavarja. Néhány lépés megtétele után jókora park tárul fel: az ország egyik legnagyobb fenyőgyűjteményét tartalmazó, csaknem tízhektáros arborétum az ötvenes évek közepe óta természetvédelmi terület. Sétányai mellett komoly művészeti értékkel bíró szobrok sorakoztak. A 2014-es felújítás alatt azonban megfogyatkozott a számuk: ismeretlen tettesek ellopták Borsos Miklós Primavera (Tavasz) című alkotását. A másik – Pátzay Pál Törölköző nő című munkája – viszont a helyén maradt, így máig látható az alkotóház teraszáról.

A már említett rekonstrukció az 1914–15-ös állapotában állította helyre a kastélyt: a külső falak sárgák lettek, az ablakokat körülfogó kőkeretek fehérek, a zsalugáterek zöldek. Jelenleg 29 szoba található az épületben – de mert az átépítés következtében megváltozott a számozásuk, nem mindegy tehát, hogy valaki a 2014 előtti vagy utáni állapotokra gondol, amikor a számot említi.

A ház egyik különlegessége a jelenleg 3-as (korábban 1-es) számot viselő szobában rejtőzik: egy szignált falszakasz, mely az 1976 és 80 között itt vendégeskedő alkotók kézjegyeit tartalmazza: Pilinszky János ceruzás aláírása éppúgy megtalálható rajta, mint Kertész Imréé, László Gyuláé, Mészöly Dezsőé vagy Örkény Istváné.

A konyhában ötven ember kiszolgálására alkalmas tűzhely várakozik, amely még a grófi időkből maradt itt, és bár jelenleg nem használják, működőképes. Az általunk megkérdezettek csupán egyetlen változást említenek némi sajnálattal: az átépítés után a könyvtárhelyiségből eltűnt a pingpongasztal, és azóta sem talált új helyet magának.

Jelenleg milyen az élet a valamikori Esterházy-­kastélyban? Erről a gyakori vendég Kelecsényi László mesél:

– Általában telt ház van. Nemcsak írók, de más művészeti ágak képviselői is megszállhatnak itt, sőt, ha marad szabad hely, civilek számára is nyitva áll. A legdrágább szoba főszezonban éjszakánként és személyenként 8500 forint, de aki csatlakozott a Magyar Mecénás Programhoz – az alkotóművészek számára e program teszi elérhetővé a MANK szolgáltatásait –, ötvenszázalékos kedvezményt kap ebből az árból. A napi háromszori étkezésért mindenkinek 4400 forintot kell fizetnie – mondja az író-filmtörténész, a Kalligram kiadó huszonhét kötetet megért Krúdy-sorozatának egyik szerkesztője. – A szellemileg egyívásúak szeretnek egymás között lenni, ezért úgy választanak időpontot a nyárra, hogy a velük hasonlóan gondolkodók körében tartózkodhassanak. Manapság ebben nyilvánul meg a népi-urbánus ellentét. Karácsonykor vagy szilveszterkor azonban nem figyelhető meg ilyen elkülönülés.

A napi program hasonlóan zajlik, mint a legendás időkben: aki dolgozni szeretne, megteheti, hogy csupán az étkezések alkalmával vegyül a többiekkel, amúgy a szobájába zárkózva pötyögteti a laptop billentyűzetét. Aki viszont más miatt érkezett, annak számos lehetősége van, hogy napközben elfoglalja magát: a strand kocsival néhány percnyire van az alkotóháztól, a település fölötti hegyen ott a vár, de Tapolca vagy Keszthely sincs messze. Az este pedig jellemzően a társasági életé:

– Egyszer például tanúja voltam, hogy Petőcz András percek alatt összehoz egy szonettet azokból a szavakból, melyek a scrabble nevű betűjáték végén látszottak a táblán. De ha már a poétáknál tartunk: Orbán Ottó 2002-ben itt hunyt el, Varró Dániel pedig itt tartotta az esküvőjét. Vagyis: az alkotóház több mint egy hely, végső soron életforma – összegez Kelecsényi László.

Drága vidék

 Szigliget barátságos hangulatú, csinos település, rendben tartott házak, ápolt zöldfelületek, a helyi látnivalókhoz útba igazító táblák. Lélekszáma nyáron 3500 is lehet, ám a tősgyökeres helyiek mintegy hatszázan lakják. Helyben az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató – negyven embernek ad kenyeret –, a többi aktív korú jellemzően Tapolcára jár dolgozni. A lakosság körében azonban egyre nő a nyugdíjas korúak aránya, míg a húszas-harmincas korosztályé csökken. Ők általában nem maradnak helyben, ami részben az ingatlanok magas árával magyarázható. Egy elhanyagolt épület ötven-hatvan millió forintba kerül, egy családi ház ára pedig – telekkel együtt – 120-130 millió forint is lehet. Megfelelő szülői háttér nélkül ezt az összeget lehetetlen előteremteni, vagyis a fiatalok többségének esélye sincs, hogy Szigligeten saját lakása legyen. De ez tulajdonképpen az egész Balaton-partra jellemző probléma.

(Borítókép fotó: Teknős Miklós)