És hogy a különféle játékoknak csakugyan kiemelt szerep jutott az itt töltött idő alatt, azt a kiállítás is igazolja. A tárlat készítői által részletesen leírt szentistvánozás lényege például az volt, hogy két ember párt alkotott, megbeszélték, kiket személyesítenek meg – csakis valóban élt alakok jöhettek szóba –, és miközben szerepeiket alakítva válaszolgattak a hozzájuk intézett kérdésekre, a többieknek ki kellett találniuk, kinek a bőrébe bújtak, és mi fűzi össze az általuk megjelenített figurákat. A kapcsolatot olykor a nevüket, megnevezésüket kiadó szavak azonossága jelentette – így a páros egyik tagja István királyt játszotta, a másik Király István irodalomtörténészt –, de bonyolultabb konstellációk is adódtak. A legnehezebben megfejthető talányok egyikének az bizonyult, mi alapján sorolható párba Örley István magyar író és Anton Webern osztrák zeneszerző. Csak hosszas kérdezz-felelek után derült ki: mindketten dohányoztak, és mindkettejük halálában közrejátszott ez a szenvedély.
Az alkotóházban olykor harsány, olykor kevésbé őszinte nevetés is felhangzott. Örkény István például azzal mulattatta magát, valamint a beavatottakat, hogy alkotótársai távollétében belopódzott a szobáikba, és írógépeiket kezei közé kapva „módosított” ezt-azt a kézirataikban. Így amikor kollégái ismét nekiültek a munkának, és folytatás előtt átolvasták a szöveget, álmélkodtak vagy értetlenkedtek: „Ezt én írtam? Nem rémlik…”
Karinthy Ferenc és Zelk Zoltán különféle székeket helyezett át. Egy időben ugyanis az ajtó elé kitett szék azt jelezte, hogy a vendég a szobájába kéri a reggelit. Karinthy és Zelk azonban megváltoztatta az ülőalkalmatosságok helyét. Ezzel elérték, hogy akik sokáig – nemegyszer hajnali kettőig, háromig – dolgoztak, ezért tovább szerettek volna aludni, azokat nyolckor felébressze a harapnivalóval és kávéval, teával érkező személyzet, míg azok, akik reggelit szerettek volna kapni, hiába vártak.
Aki ezek után az egész évben üzemelő alkotóházat megtekintené, annak alig kétszáz métert kell felfelé ballagnia a Kossuth utcán, de alighanem némi csalódással konstatálja majd, hogy – a falai között pihenő vagy dolgozó művészek nyugalma végett – zárva van a nagyközönség előtt. Mi azonban a fenntartó és működtető Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) engedélyével tehettünk benne egy sétát.
