Nem akar világnézeti vagy stílusbeli különbözőségeket kiemelni. Hagyomány és modernség ötvözetében sajátos értékteremtő munkát végez, és arra inspirál, hogy a diszharmóniát harmóniává alakítsuk az általunk lakott élettérben. Erre ösztönöz bennünket elszántan, tudja, hogy a szenzorok és algoritmusok a digitális világban látszatmegoldásokat kínálva próbálnak megnyugvást hozni az embernek, aki a végén puszta vonalkóddá változik. A Húsvéti szonettben Jézus alakját felidézve is racionális szubjektivitást tükröz: „Oly egyszerű és bonyolult mégis, / elvonja lényegét a sokféle tézis, / a lényeg pedig elvész a sokban.”
A szerző írásai megcáfolni látszanak Blaise Pascal azon kijelentését, mely szerint a képzelet az értelem ellensége, és csak tetszeleg az ember abban, hogy mennyi mindenre képes.
A kötetbe gyűjtött írások felvetik azt a kérdést, hogy vajon a költészetben szükséges-e a közéleti állásfoglalás, az erkölcsi felelősség, van-e a költőnek küldetése, vagy kellő magasságból szemlélődve eltávolodhat az életszerűségtől. A költészet valójában, ahogy Lászlóffy Aladár fogalmazott, a valóság birtokbavételének egyik eszköze, ez a valóság pedig a korszellem viszonyulásait is jelenti a felvetődött kérdésekre. A Jóna-kommunikáció is ezt hangsúlyozza: „Ékezet vagyok / egy isteni szöveg hangsúlyát hordom.”
A verseket olvasva eszembe jut Kántás Balázs érdekes tanulmánya, a Poetica Humanistica Hungarica. A szerző azzal foglalkozik benne, hogy napjainkban a versek besorolhatók-e közéleti-képviseleti kategóriákba, s mennyire feladata a költőnek reflektálni a közéletre.
A költői szövegek szubjektivitása ugyanis sokszor az elképzelt valóság megjelenítése. Jóna Dávid költői beszédmódja olyan lírai kommunikáció, amely abszolút humanista beállítottságot tükröz. Verseiben ösztönösen is érzi, hogy az alkotószubjektum nyelvi-költői felkészültségével költői önfelmutatást végez, így hívja fel a figyelmet az értékmentés fontosságára, a hamis értékek eltávolítására. Mindez csak végigélt szenvedések sorozatán keresztül valósítható meg: „A történelem megpihent nálam, / békét álmodott, mi mást? / Önmaga elpusztításában / álma szövetében nem talált értelmet, se moralitást.”
