„Ma este csak egy kupé, de holnap reggel már a Cote d’Azur”

Ahhoz, hogy a franciák déli tengerpartjain Európa legdivatosabb üdülőhelyei jöjjenek létre, jó vasút kellett. A vonatok előbb a brit előkelőket vitték a londoni tél elől a mediterrán tavaszba, majd a nagy háború után az amerikai Jazz Age sztárjait és rajongóikat a nyári Riviérára. A luxusvonatozásnak az vetett véget, hogy megjelentek az igazán jó autók, és kiépültek az autóutak.

France. Paris (75) (12th district). Lyon station. the restaurant Fotó: JEAN-FRANAOIS ROLLINGER Forrás: A milliomosvonatról elnevezett étterem a párizsi Lyon pályaudvaron (Fotó: Europress/AFP)

A nagy háború egyik világtörténelmi fontosságú fejleménye az USA katonai beavatkozása volt. Az amerikai erők drámai pillanatban fordították meg a harcok menetét, ami a német hadsereg összeomlásához és a békeszerződés aláírásához vezetett. A viszonylag rövid, félévnyi hadjárat befejezésekor, 1918 őszén csaknem kétmillió fiatal amerikai férfi tartózkodott Európában, főként Franciaországban, és közülük sokan nagyon jól érezték magukat a harcok után gyorsan magára találó Párizsban. A Le Train Bleu és a korabeli képzőművészet kapcsolataival foglalkozó tanulmányban olvasható, hogy amikor az első világháború fegyverei elhallgattak, a jómódú franciák szívébe azonnal visszatért a szórakozás vágya. Ugyanilyen hatással volt a béke az amerikai fiatalemberekre, akik közül sokan Párizsban maradtak, vagy, amint tehették, visszatértek.

Amerikai honfoglalás

A kétmillió amerikai között volt két tehetséges fiatal író: F. Scott Fitzgerald és Ernest Hemingway. Írásaiknak köszönhetően jól rekonstruálható, hogyan fedezték fel maguknak az amerikaiak a Le Train Bleu-t és a Cote d’Azurt. Fitzgerald Tender Is The Night (Az éj szelíd trónján) regényének főszereplőit egy valóságban is létező házaspárról mintázta, akik az átlagosnál jobb módúak voltak, keresték a szokatlan dolgokat, és élvezték, hogy érdekes, tehetséges, sikeres emberekkel veszik körül magukat. A helyszín megválasztásában is egyéniek voltak: a francia Riviéra tengerpartját nyáron fedezték fel maguknak, amikor az kétszeresen is elhagyatott volt.

A milliomosvonatról elnevezett étterem a párizsi Lyon pályaudvaron. Fotó: Europress/AFP

Részint, mert a franciák elszegényedtek a háborús években, részint, mert az idegenforgalom korábban a téli szezonra épült. Amikor tehát Fitzgerald és barátai megjelentek a nyári hónapokban, szinte csak az övék volt a végtelen, homokos Plage, övék voltak a szállodák, a kávézók teraszai, a bárok, az éttermek. Honfoglalásuk dicsőséges, egyben nagyon amerikai volt: a sport- és egészségkultusz, a napimádat és a vízparti örömöket szolgáló napernyők, nyugágyak, úszó stégek, a vízisí és társaik olyan hangulatot teremtettek a Földközi-tenger partján, amilyet azelőtt ott senki sem ismert.

A házaspár neve fennmaradt: Sara és Gerald Murphy nemcsak házat vásárolt az egyik tengerparti településen, ahol afféle irodalmi-művészeti szalont tartottak fenn, de megépíttették álmaik hajóját, egy Vladimir Orloff és Henri Rambaud által tervezett art deco kétárbocos tíkfa vitorlást, a Weather Birdöt is.

A 31 méter hosszú luxusjachton négy kabinban nyolc vendéget szállásolhattak el, rendelkezésükre állt a szalon, a koktélbár, a fedélzeten napozók és pihenősarkok.

A Murphy házaspár baráti társaságába Zelda­ és Scott Fitzgerald, a Jazz Age legmenőbb arcai mellett beletartozott Elizabeth és Ernest Heming­way, de Pablo Picasso is, aki hétszer festette meg Sara Murphy portréját. Fernand Léger kubista festő úszó műteremként használta a ­Weather Birdöt. A vitorlás hálás vendége volt Louis Armstrong is, aki a hajó nevét adta egyik szerzeményének.

Ernest Hemingway is megörökítette a maga módján a Cote d’Azurön töltött szép napokat. Az évtizedekkel később írt és végül befejezetlenül maradt The Garden of Eden (Édenkert) regényé­ben emlékezett vissza pályakezdésére és első házasságának boldog, majd egyre boldogtalanabb napjaira. A regényben szereplő feleség – beceneve: Ördög – botrányt kavart Nizzában és környékén azzal, hogy fiúruhákat viselt, fiúsan rövidre vágatta és hamvasszőkére festette a haját.

A legyőzött vasút

A Cote d’Azurt felfedezték, és hamarosan új életre kelt, a húszas-harmincas években már tele volt elegáns emberekkel, kozmopolita és különc tömeggel, akik hajlandók és képesek is voltak fizetni a művészetért. A festők sora telepedett meg itt, Fernand Léger Biot-ban élt, míg Picasso­ Antibes,­ Juan-les-Pins, Cannes és Vallauris napsütését élvezte. Matisse Nizzába költözött 1926-ban és 1927-ben, Auguste Renoir pedig Cagnes-sur-­Mert választotta, hogy ott töltse élete utolsó éveit.

Mosónők Nizzában a XIX. század végén. Az angolok fedezték fel a Riviérát? Fotó: Getty Images

Aki részese akart lenni ennek a földi paradicsomnak, vasútra kellett ülnie. A kötött pálya egyeduralkodó utazási eszköz volt akkoriban, és komoly fejlesztéseken esett át. 1922-ben avatták fel a milliomosok vonatát, amely kizárólag első osztályú kupékból állt – azelőtt a másodosztályú kocsikon éjszakánként ülve utazók is jegyet válthattak. Az acélkocsikat sötétkékre festették, és aranyszínű csíkkal szegélyezték – innen a Kék Vonat elnevezés.

Ma este csak egy kupé, de holnap reggel már a Cote d’Azur

– így hangzott a francia állami vasúttársaság, az SNFC szlogenje 1930-ban.

Bár még nem volt jelentős tényező a személygépkocsi a távolsági közlekedésben ezekben az évtizedekben, azért jó autókat már gyártott az ipar. 1930-ban a híres-hírhedt Bentley-boy, a sportkocsi-tulajdonos Woolf Barnato fogadásból megkísérelte megverni a Kék Vonatot. Barnato a barátaival arra fogadott, hogy ha ugyanakkor indul a Francia Riviéráról, mint a menetrendszerűen közlekedő expresszvonat, előbb éri el Calais-t a Bentley Speed Six kormányánál ülve. Figyelem, itt nemcsak a járművek versenyeztek, hanem az infrastruktúra: a vasút és a közút is, hiszen a korabeli Franciaországon át akkor még nem vezettek jól kiépített autóutak.

A legenda szerint a Bentley annyival gyorsabb volt a Kék Vonatnál, hogy Barnato, a fenegyerek még át tudott kelni hajóval a Csatornán, és londoni klubjában kikérte az italát, mire a Kék Vonat Calais-ba ért.

Nagy dicsőség volt ez a gépkocsi konstruktőrének, W. O. Bentley-nek, és nemzeti szégyen Franciaországnak.

Meg is büntették Barnatót illegális autóversenyzés miatt, de ezzel sem tudták megakadályozni, hogy a fejlettebb autók és a jól kiépített országutak révén a közút néhány évtized alatt átvegye a vezető szerepet a vasúttól.

Borítókép: A milliomosvonatról elnevezett étterem a párizsi Lyon pályaudvaron (Fotó: Europress/AFP)