A futball egy játék, szokás mondani, főleg akkor, ha kikap a csapat, és ezzel lehet valamennyire megnyugtatni a lelkünket, hogy lényegében nem számít, mi is történt. Ahogy az örökké károgó, nagyon szomorú lelkű emberek teszik, mikor egy sportsikert követően azt mondják, attól nem lesz olcsóbb a kenyér, hogy legyőztük az angolokat.
Nincs igaza. A futball ugyanis nem játék, és igenis olcsóbb lesz a kenyér, ha közvetve is, ha jól teljesítünk. Mert a sportot, különösen a futballt mindenki követi. A miniszterelnöktől az utcaseprőig mindenkit érdekel, mi történt a pályán, és idegen emberek is össze tudnak ölelkezni, ha világraszóló tettet hajtott végre valamely hazánkfia egy akár távoli ország pályáján, sportcsarnokában, mezőjén.
Ha pedig ezt a futballválogatott teszi, akkor az egész ország úgy érzi, ő maga is benne van ebben a diadalban, azok a fiúk ott a gyepen minket képviselnek, látványosan, címerrel a szívük fölött. Ez nem csupán magyar jelenség, hanem a világon mindenütt így van.
Mindenhol vannak károgók, elégedetlenek, de általánosan kimondható, hogy amikor elkezdődik a mérkőzés, a válogatottal együtt lélegzik a néző és a szurkoló, és onnantól ez igenis vérre megy. Győzni kell. Ha pedig kikapunk, akkor kezdődhet az, hogy ez csupán egy játék.
Épp ezért volt elképesztően felemelő érzés, hogy a magyar szurkolók az olaszok elleni mérkőzésen végigtapsolták az ellenfél himnuszát. Spontán kezdődött a taps, nem irányította a kemény mag, amely azért jól meg tudja szervezni a szurkolást. Ennél nagyobb tiszteletadás nincs a lelátókon. Mondhatnánk, a himnuszt tisztelettel, vigyázzállásban kell végighallgatni, az ellenfél is így tesz, ez a helyes magatartás.
A focipályán azonban más szabályok érvényesek. A himnusz végigtapsolása amolyan előzetes főhajtás, jelzés, hogy bármi is történik utána a pályán, örülünk, hogy veletek mérjük össze az erőnket.
