Herzog visszapergeti az eseményeket, amelyek e könyvében 1974 februárjában kezdődnek, amikor a Fülöp-szigetekhez tartozó Lubang szigeten egy elszánt japán fiatalember, Szuzuki Norio próbálja rávenni az akkor már 52 éves Onodát, hogy végre tegye le a fegyvert. Ám a tiszt ragaszkodik ahhoz, hogy csak egykori elöljárója parancsára adja meg magát a filippínó hatóságoknak. Szuzuki vállalja, hogy a szigetre hozza az akkor már aggastyán Tanigucsi őrnagyot, hogy az személyesen adja parancsba a megadást. Így kezdődik Werner Herzog realista, ám impresszionista elemekben bővelkedő kisregényének cselekménye.
A visszavonuló japánok 1944 decemberében elvonulnak Lubang szigetéről is, hátrahagyva Onoda hadnagyot néhány katonával, hogy majd gerillák módján rajtaüssenek az érkező amerikai és filippínó alakulatokon.
Ezzel veszi kezdetét a hadnagy csaknem harminc évig tartó egyszemélyes háborúja. Az író egyfelől a visszatekintő, a mindentudó alkotó, másfelől a főszereplő, az akkori fiatal tiszt szemszögéből ábrázolja a különös történetet, azt, ahogyan Onoda az életét teszi föl a parancs végrehajtására. Herzog az egyre fogyatkozó kis csapat akcióit követve számos izgalmas epizódot jelenít meg, mégis az érdekli igazán, mit éltek át ezek a magukra hagyott katonák az évek folyamán. Hogyan próbáltak életben maradni, ravaszul taktikázni, hogy az ellenség ne bukkanjon a nyomukra, ugyanakkor veszteségeket is okozzanak neki. Onoda és társai előrelátóan és racionálisan gondolkodva rejtőzködnek, ugyanakkor folyton gyötri őket a harcuk kimenetele felőli kétség, a létbizonytalanság, és lassan eluralkodik rajtuk a paranoiás félelem, a beteges gyanakvás.
A hadnagy és társai a dzsungel sűrűjében bujkálva véletlenszerű jelekből próbálnak következtetni a hadi helyzetre.
Amikor elhúznak a fejük fölött az óriási amerikai bombázók, Tokióért aggódnak, noha régóta a vietnami háború folyik. Amikor japán nyelvű újságot találnak, amelyet feléjük sodor a szél, arra gondolnak, ez félrevezetés, csapda, és ha magukkal viszik az újságot, az ellenség tudni fogja, hogy erre jártak.
Miközben az író érzékletesen fölidézi a végül magára maradó hadnagy kalandjait, gondolatait, érzéseit, aközben arról szól, hogy Onoda számára kizökken az idő: „az idő hetekre megáll. Vagy nem megáll, inkább nem történik meg. Aztán megiramodik, átugrik heteket, hónapokat, mert egy kósza szélfuvallat megborzolja a leveleket.” Bárhogyan lassul vagy gyorsul is az idő, mégiscsak múlik. És amikor 1974-ben az agg őrnagy parancsára megadja magát, kiderül, hogy 29 évnyi rejtőzködése alatt vezetett naptárában mindössze öt napot tévedett.
