A betűvetés, helyesírás nehézségeivel manapság leginkább akkor találkozunk, ha iskoláskorú gyermekünk van, aki éppen ismerkedik ezzel a misztikusnak tűnő tudománnyal – izgalmas megfigyelni, ahogy kerekednek, rendeződnek az egymás után írt betűk szép sorban az elsős gyakorlófüzetben. Esetleg, ha régi feliratot, szöveget böngészünk egy épület falán, egy megsárgult, kéziratos levélben vagy könyvben, megütközünk a maitól eltérő írásmódon, nehezen haladunk a szokatlan jelek, betűváltozatok kiolvasásával.
Izgalmas viszont felidézni, hogy az évszázadokon át tartó írásbeli tarkaság, szabályozatlanság milyen nehéz feladat elé állította az egykori – nem túl nagyszámú – írástudót.
Szent István uralkodásától a nyugati kereszténységhez kapcsolódva a latin lett a magyarországi írásbeliség nyelve, így az oklevelek, kódexek lejegyzői a latin ábécé betűkészletét használva igyekeztek leírni minden magyar nyelvi elemet is. Az abban található 23 betű azonban nem lehetett elégséges a korabeli 35 magyar hang pontos jelölésére. A latinban is meglévő hangokkal természetesen nem akadt gond: a p, b, t, d, n, m stb. hangokat a megfelelő betűkkel adhatták meg. Bizonyos magánhangzók, például az ö, ő – ü, ű, vagy mássalhangzók, mint a cs, ty, gy, zs stb. viszont hiányoztak a latinból, ezért az írnokok egyedi megoldásokat, jelölési gyakorlatokat teremtettek – és az ezek közti ingadozás, változatosság évszázadokig végigkísérte a magyar írástörténetet (ma is tetten érhető például a családnevek hagyományőrző írásában).
Mai helyesírásunk is őrzi azt a két fő jelölési rendszert, amely már a középkortól jelen van a magyar írásszokásban az efféle hangok leírására. A korai kancelláriai helyesírás főként betűkapcsolatokat alkalmazott: például a cs hang jele leggyakrabban a ch volt (mint a Madách névben), és ekkor jelennek meg a palatális mássalhangzók (ty, gy, ly, ny) y-os formával írt jelölései. A XIV. századi kódexirodalomban hódított teret – valószínűleg Husz János magyar követőinek hatására – a mellékjeles helyesírás, amikor a kiindulópontul szolgáló betűt ponttal vagy ékezettel kiegészítve használják másik hang jelölésére: például á, é. Természetesen a ma is használt mellékjeles betűkön kívül ez idő tájt sok egyéb, ma már nem ismert betűváltozat is létezett.
Az évszázadok során egységessé, majd rögzítetté vált hangjelölés és helyesírás ismeretében, mindennapos használata közben talán nehéz elképzelni, hogy milyen embert próbáló feladat vár arra, aki magyar nyelvű ugyan, de másik nyelv írásszokásait kénytelen elsajátítani az iskolában.
D. Mátai Mária az 1990-es évek elején írt tanulmányában egy moldvai csángó lány magánleveleinek elemzésén keresztül mutatta be, hogy ebben az esetben még a XX. század végén is előállhatott a kódexírók helyzetéhez hasonló szituáció: a levélíró magyar iskoláztatás híján a román ábécé betűivel igyekezett visszaadni a magyar nyelvének (sajátos moldvai nyelvjárásának) hangjait. „En vasacatam mamaol sitartacand asta si udi monta hodi meniac al hazunnot si veciand al a zierdag” – írja az elkeseredett gyoszéni (diószéni) fiatal, vagyis: „én veszekedtem mamával csütörtökön este, s úgy mondta, hogy menjek el hazulról, s vigyen el az ördög.” Vessük csak össze újra! A szövegben az egyes hangok megfelelőjeként többé-kevésbé következetesen egy-egy jelölést használ: a román c a magyar k, a di betűkapcsolat a magyar gy és így tovább. Vagyis, ha a levél írója nem tudott a románból alkalmazni megfelelő betűjelet, rokon hang betűjével jelölte, csakúgy, mint az ómagyar kori írástudók körülbelül ezer évvel korábban.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Az 1473-1475-ből származó Carbo-corvina kódex a Csillagok, csillagképek – Tudomány Mátyás király udvarában című, Hunyadi Mátyás trónra lépésének 560. évfordulója alkalmából nyílt kiállításon a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Könyvtár és Információs Központjában 2018. november 8-án (Fotó: MTI/Bruzák Noémi)
