Ösztönös anyázás

Az internet népe most egy tüntetésen egy diáklány által elmondott erősen trágár, sőt obszcén szöveg kapcsán vitatkozik.

Az internet népe most egy tüntetésen egy diáklány által elmondott erősen trágár, sőt obszcén szöveg kapcsán vitatkozik. Megszokhattuk már, hogy „az álláspont az ülésrendtől függ”, vagyis kinek-kinek a véleményét nagymértékben befolyásolja világnézete, csoport-hovatartozása; újabban egészen egyértelműen pártpreferenciája. Ha például a „mi” ember káromkodik, az jópofa és elnézhető, ellentétben a „ti” emberrel, akinek akár egyetlen szóbotlása is lehurrogást von maga után. A mi és a ti természetesen folyamatosan cserélődik.

A nyilvános káromkodás, az obszcén kifejezések használata társadalmi és egyéni viselkedésbeli jelzőeszköz. A jelekből olvasni tudónak sokat elárul a káromkodóról, de az őt körülvevő társadalmi közegről is. A kérdést tudományosan is megközelíthetjük.

A nyelvészetnek van olyan ága, amelyik a nyelvi udvariassággal foglalkozik. Tágabb értelemben ez az antropológiai­ nyelvészet, a szociolingvisztika vagy a nyelvészeti pragmatika területe; szóba kerülhet a „verbális érintés”, azaz a köszönés- és megszólításformák vagy éppen a minősítő jelzők használata, illetve a stílus. A káromkodásoknak különösen történeti változását kutatják a nyelvészek, ritkábban szólnak a nyelvi agresszió formáiról, ennek lélektani hatásairól. Az anyázás, a „míveltetés” tehát tudományosan is vizsgálható, és ezekből következtetéseket lehet levonni.

A következtetés az alkalmazott tudományra, esetünkben az alkalmazott nyelvészetre (azon belül nyelvművelésre) hárul.

Eleink úgy három évtizeddel ezelőtt ki is adtak Deme László, Grétsy László és Wacha Imre szerkesztésében Nyelvi illemtan címmel kötetet. Úgy tűnik azonban, hogy erre sem akkor nem volt, sem azóta nincs komolyabb társadalmi igény; az egyre gyakrabban elszabaduló nyelvi indulatok kezdenek megszokottá válni. Pedig a nyilvános, közösségi megszólalás illő (adekvát) stílusa a konstruktív (megegyezésre törekvő) beszéd alapja. Nehezen képzelhető el társadalmi nyugalom „anyázás” vagy verbális agresszió légkörében.

A nyelv természetesen sok mindenre használható: konfliktuskeltésre, agresszióra, sőt fizikai agresszióra való felbujtásra is. És alkalmazható konfliktuskezelésre, érdekérvényesítésre, megegyezéses kommunikációra, valamint a valódi agresszió csillapítására, béketeremtésre. Ez azért van, mert mi, emberek erre mind használjuk is a nyelvet, tehát kidolgoztuk ezeket a lehetőségeket. Ennek elsajátítása kulturális és nyelvi tanulásunk (anyanyelvtanulásunk) része.

Megfigyelhető, hogy az agressziókeltést spontán módon is könnyű elsajátítani, míg az agressziócsillapítás jóval nagyobb odafigyelést, felkészülést, figyelmet igényel. Ha ezt le akarjuk fordítani a társadalmi működés nyelvére, akkor azt mondhatjuk, hogy az agressziókeltés ösztönös, ehhez nincs szükség oktatásra, míg az agressziócsökkentéshez tudatosság, társadalmi összefogás, kulturális tanulás, oktatás kell.

Mivel a modern korban a technológiák és a tömegesedés egyre komolyabb társas és egyéni konfliktusokat váltanak ki, állítható, hogy a tudatos, kulturális agressziócsökkentés talán az egyik legfontosabb, amit közös jövőnk érdekében tehetünk.

Ebben pedig kiemelt szerepe van az oktatásnak, a tanári személyiségnek. Nem könnyű a helyzet, mert a szélesre tágult nyilvánosság, a mindenhol jelen lévő, közösséginek nevezett, valójában többnyire kulturálisan lesüllyedt média szinte kizárólag negatív példákkal szolgál, és ez látszólag elfogadhatóvá teszi ezt a stílust. Nem könnyű jó példát mutatni, viszont a rosszat mentegetni és támogatni bűn, mert az a jövő társadalmának aláaknázását jelenti.

Borítókép: illusztráció (Forrás: Pexels)