A barátság életet ment, a magány pusztító hatású

A barátság és a közösség (neuro)anatómiája címmel tartott székfoglaló előadást a Magyar Tudományos Akadémián Robin Dunbar, az Oxfordi Egyetem evolúciópszichológia-professzora. Napjaink egyik legismertebb antropológusa az emberi kapcsolatok avatott ismerője. Legújabb kötete a napokban jelent meg.

Man in camping lounge chair fishing and using digital tablet Fotó: MARTIN BARRAUD/CAIA IMAGE/SCIENC

A magány a modern kor gyilkos betegsége, hamar felváltotta a megszokott jelölteket a legfőbb halál­okok között – olvasni az első oldalakon a Barátok – Hogyan értelmezzük legfontosabb kapcsolataink erejét? címmel a Typotex Kiadónál megjelent Robin Dunbar-kötetben. Az utóbbi két évtized orvosi irodalmának talán legmeglepőbb eredménye szerint minél több barátunk van, annál kevésbé valószínű, hogy betegségek áldozatai leszünk, emellett tovább is élünk. A brit evolúciópszichológus számára is nagy meglepetés volt, hogy a túlélés esélyét, különösen szívroham vagy agyvérzés után, leginkább a társas mutatók befolyásolták. 

Ha nincsenek barátaid, nem veszel részt közösségi tevékenységekben, ez drámaian befolyásolja, hogy meddig élsz.

Egy dán vizsgálat – 38 ezer ötven év felett személyt elemeztek – arra jutott, hogy azok az emberek, akiknek több közeli barátjuk volt és/vagy aktívabban kapcsolódtak be helyi egyletekbe és szervezetekbe, sokkal kisebb mértékű depressziót éltek át, mint akik kevésbé voltak társasan beágyazva. A mennyiség és a minőség kényes egyensúlya ebben az esetben is fennáll. A túlzás itt is káros, mert a kapcsolati szálak könnyen elvékonyodnak, az elaprózódás miatt nem fektethet az ember elég energiát a minőségi kapcsolatok kiépítésébe. A társasági lepke lét – amikor valaki egyik barátságtól vagy tevékenységi csoporttól a másikig röppen – lélektanilag nem ugyanaz, mint amikor van néhány közeli barátom, akikkel az időm nagy részét töltöm. A túl sok felszínes barát között az ember nem érzi magát egy csapat részének, noha látszólag nagyon aktív és elfoglalt. Az ilyen ember magányosnak is tarthatja magát. Egy másik elemzés arra a következtetésre jutott, hogy nagyjából harminc százalékkal növelte a társas elszigeteltség, a magányos élet és az egyedüllét érzése a halál esélyét. Más szóval, akiknek több igazi jóbarátjuk van, vagy valakivel együtt élnek, vagy szorosabban kapcsolódnak helyi közösségekhez, hosszabb ideig élnek, mint azok, akik ilyen kapcsolatokat nem tudnak felmutatni. A barátság megóv bennünket a betegségektől és a kognitív hanyatlástól.

Nehezen hihető, de éppen ezért ildomos elgondolkodni azon, hogy ha egy boldog barát tőlünk másfél kilométeres körzeten belül él, 25 százalékkal megnő az esélye, hogy én is boldog leszek, és 34 százalékkal nő a boldogságra való esélyem, ha a közvetlen szomszédom boldog. Ellenben, ha depressziós barátja vagy szomszédja van az embernek, ez jelentősen megnövelte azoknak a napoknak a számát, amelyeken a rossz­ helyen élő depressziósnak érezte magát.

A barátságok elhalnak, ha nem látjuk eleget az érintett személyeket ahhoz, hogy a kapcsolatot a korábbi érzelmi intimitási szinten tartsuk meg. Különösen akkor, ha egyik fél sem tud elég energiát összegyűjteni, hogy bármit is tegyen ez ellen. Az ilyen kapcsolatok tendenciája, hogy elhalványulnak. Tervezzük a találkozást, de mindig akad valami fontosabb, ami háttérbe szorítja a lanyhuló kapcsolatot. A lazuló kapcsolat okozójával szemben a családok szerencsére megbocsátóbbak, mint a barátok. Elnézők vagyunk a feledékenységgel, vészhelyzetben szinte mindig kiállunk érte és segítünk neki.

A házasságok összeomlásával foglalkozó szakirodalomban visszatérő téma, hogy a férfiak erősen hajlamosak a depresszióra és az öngyilkosságra a válás után. Ez annak a következménye is lehet, hogy a férfiak barátságai sokkal alkalmibbak, s ezáltal nem adnak olyan érzelmi támaszt, mint amilyet ilyen helyzetben a nők barátsága nyújt egymásnak. Mivel általában a nők vállalják a pár társas hálózatának fenntartását és kezelését, a férfiak gyakran azon kapják magukat, hogy kapcsolataikat a feleségük barátai uralják. A férfiak csak sodródnak ezzel. Robin Dunbar arra figyelmeztet, hogy a válás vagy a házastárs halála után a férfiaknál nagy a kockázat, hogy családjukon kívül nem marad más társas hálózatuk.

A Dunbar-szám Robin Dunbar közismert példája: ez mindazon embereknek a száma, akikkel szívesen ülnél együtt hajnali háromkor a hongkongi repülőtéren az indulási váróban.

Ők azok, akikkel szemben nem éreznéd kínosnak, ha szívességet kérnél tőlük, és nem haboznál teljesíteni az ő kérésüket. A Dunbar-szám említése során az egyik legkézenfekvőbb ellenreakció, hogy valakinek a Facebookon ezer-kétezer barátja is van. Az evolúciópszichológia professzorának ellenvéleménye: a Facebook az alapján javasol barátot, hogy azok a barátod barátai vagy azok barátai. Az emberek ezzel a módszerrel óriási mennyiségű online barátot halmoznak fel. A valódi kérdés, hogy ezek közül mennyi az érdemi barát. A professzor szerint nagyjából annyi, amennyi az offline világban.

– A legkülönfélébb területeken néztünk utána, hogy vajon a valós adatok alátámasztják-e az elméletet. Kiderült, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmak csoportmérete megfelelt ennek a történelem előtti időkben, még az állandó letelepedésük előtt, de ugyanígy a 150-es szám jellemzi a ma élő emberek átlagos családi és baráti szociális hálózatának méretét is. Ma már rengeteg adat áll rendelkezésünkre arról, hogy ez a 150-es szám rendkívül konzekvens a legkülönfélébb emberi szervezetek felépítésében. Például, ha megnézzük az olasz Alpok falvait 1250 és 1850 között, tehát hatszáz éves időszakot átívelően, azt találjuk, hogy egy adott völgyben a falvak átlagos lakossága 145 fő volt, miközben az össznépesség nőtt. Vagyis egyre több falu jött létre, de a lakosságuk száma nagyjából 150 maradt. Vagyis a 150-es szám elképesztően általános, számos területen találkozunk vele.

A hálózatkutatás feltárta, hogy az emberi információs hálózatok mérete a 150-es csomópont felé igyekszik, úgy tűnik, hogy ez a méret optimális ahhoz, hogy a hálózatban ideálisan áramoljon az információ. A kisebb és nagyobb hálózatokban az információáramlás nem ennyire hatékony

– nyilatkozta az mta.hu-nak az oxfordi professzor. A világra naprakészen reagáló tudós nem kerülhette el annak taglalását sem, hogy a koronavírus-járvány miként hatott a társas kapcsolatainkra. A jó mozzanat az volt, hogy az emberek leleményes módon használták fel az internetet arra, hogy kapcsolatot tartsanak a családjukkal, barátaikkal – virtuális kórusok közösen énekeltek, virtuálisan közösen étkeztek. Mindenki ugyanazt a menüt főzte, ezután virtuálisan együtt étkeztek, fogásról fogásra haladva. Az ellenben nem jó, hogy a Zoom, a Skype és a többi applikáció mennyire rosszul működik nagy csoportoknál. Mindig csak egy ember beszélhet egyszerre, az egész folyamat monológok sorozatává válik. A visszafogottabbak csendben maradnak, az extrovertáltak uralják a folyamatot. Nem alakulnak ki a személyes csevejek. Ellenben az internet nagyon hasznos vírusmentes időben, mert olyanokkal tarthatjuk a kapcsolatot, akik távol élnek, ezért esély sincs a személyes találkozókra. Lehet, hogy az ilyen barátságok is kimúlnak, de sokkal lassabban, mint a világháló megjelenése előtt.

A barátságok is véget érnek. Hatvanéves kor körül kezdődik meg az emberi életciklus végső szakasza, amikor a halál miatt kezdünk barátokat veszíteni. Fiatalabb korunkban az elvesztett barátot egyszerűen új baráttal váltjuk fel. Robin Dunbar szerint idősebb korunkban már nincs meg az energiánk, a motivációnk, és kevésbé vagyunk mozgékonyak, hogy új barátságokat alakítsunk ki. Barátokat és családtagokat veszítünk, egészen a késői öregkorig, amikor bezárkózunk, és ritkán találkozunk bárkivel. Arról van szó, hogy az életet egy-két közeli gondozóval – szülők, nagyszülők – indítjuk el, és ha elég sokáig élünk, akkor földi pályafutásunk így is végződik.

Az a bizonyos szám A Dunbar-szám egy vélelmezett határa annak, hogy egy ember hány stabil szociá­lis kapcsolatot tud egyszerre fenntartani: olyan kapcsolatokat, ahol a részt vevő személy ismer minden másik személyt és a közöttük levő viszonyokat. A számot először Robin Dunbar brit antropológus javasolta az 1990-es években, aki akkoriban jelentette be, hogy kapcsolatot talált az emlősök agymérete és az általuk kialakított társadalmi csoportméretek között. Az emberre viszonyítva ezeket az adatokat úgy találta, hogy átla­gosan 150 emberi kapcsolatot lehet kényelmesen kezelni. Az átlagosan szó itt fontos, és a kapcsolatok száma valójában száz és kétszázötven közé esik. Ez a szám azokra vonatkozik, akikkel egy személy folyamatos kapcsolatot tart fenn; nem tartalmazza azokat, akiket ismer, de a kapcsolat közöttük nem aktív, vagy azokat, akiket különösebb személyes kapcsolat nélkül ismer. A megállapítást számosan próbálták cáfolni. Tavaly a Stockholmi Egyetem kutatói azt közölték, hogy vizsgálatuk alapján nem állapítható meg ilyen határ. – A Dunbar-szám elméleti alapja ingatag – mondta akkor Patrik Lindenfors, a Stockholmi Egyetem munkatársa. A csapat a legújabb statisztikai módszerekkel elemezte a kapcsolatokat, és rendre 150-nél nagyobb, illetve kisebb számot kaptak. Az értékek kettő és 520 közé estek, ami azt jelenti, hogy lehetetlen pontos becslést adni.

Borítókép: Ha nincsenek barátaid, drámaian befolyásolja, hogy meddig élsz. Kapcsolattartás minden helyzetben (Fotó: Euopress/AFP)