Könnyen lehet, hogy harminc év múlva egy számítógépes program szerzője kapja az irodalmi Nobel-díjat

Az elmúlt harminc évben bekövetkezett technikai változások miatt gyakorlatilag hozzáférhetetlenné vált az első magyar disztichoníró program, ám a közelmúltban felújították és mindenki számára elérhetővé tették a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének honlapján. A szoftver sajátosságairól, a gépek és emberek alkotta szövegek közti különbségről az intézet igazgatóhelyettesével, Kappanyos Andrással beszélgettünk.

Kappanyos András irodalomtörténész 20221206 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– Melyek voltak a legfontosabb teendői a Papp Tibor-féle eredetivel?
– Mindenekelőtt meg kellett érteni és az új környezetben rekonstruálni a harmincéves program belső logikáját, de ez nem volt túlságosan nehéz. A szoftver mintegy hatezer sorából körülbelül ötezret a verssorok alkotóelemeiként szolgáló szavak, szókombinációk teszik ki: e szókészlet átmásolásához külön programot kellett írni. Az eredeti betűkészletet – melyet Papp Tibor külön e célra szerkesztett – végül nem tartotta meg, hiszen ez akkoriban nem művészi szándékból, hanem technikai kényszerből eredt.
– És a végeredmény? Miféle szövegeket hoz létre a program?
– Nyelvtanilag helyes, értelemmel bíró kétsorosokat, amelyek néha kicsit abszurdak, gyakran humorosak, olykor pajzánok. Magukon viselik Papp Tibor keze nyomát, elidegeníthetetlenül az ő versei, még akkor is, ha nem közvetlenül maga alkotta őket, sőt túlnyomó többségüket nem is látta. A másik érdekesség, hogy a magyar költészetben járatos olvasók bizonyos, mára klasszikussá vált időmértékes sorok mondatsémáit is felismerhetik egy-egy újonnan generált alkotásban. Például ezt: „Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek”. A program persze minden egyes szót kicserél e sorokban, de azok felépítése, nyelvtani szerkezete változatlan marad. A szoftver összesen huszonnégy ilyen sémát alkalmaz.
– Mit gondoljunk az így generált disztichonok irodalmi értékéről?
– Egyedi versként tekintve inkább érdekesek, mint megrendítőek vagy meghatóak, bár olykor adódik egy-egy különösen sikerült, erős darab. De egy ilyen nyitott mű esetében nem is maguk az egyes disztichonok képzik meg az esztétikai hatást, hanem a létrehozott különleges kommunikációs helyzet, a várakozás, a meglepetés, a végtelenséggel való szembesülés érzete.
– Említette, hogy a mű magán viseli alkotójának személyiségjegyeit. A mesterséges intelligenciák (MI-k) esetében viszont nem nagyon lehet személyiségről beszélni. Irodalmi érték tekintetében ez hozzáad a műhöz, vagy elvesz belőle? Azért kérdezem, mert az interneten már MI-k által írott szövegekkel is lehet találkozni.
– Az irodalom emberi megnyilvánulás, az emberi viszonyokról szól. Addig érdemes rá figyelni, ameddig benne van egy-egy ember élettapasztalata, világlátása. Amit egy program vagy MI művel, ennek csupán imitációja lehet. És bár a számítógép az utóbbi években képessé vált arra, hogy nagymestereket és világbajnokokat verjen meg sakkban, az irodalom esetében szerintem nem kell ettől tartani: a versírás bonyolultabb, mint bármelyik szellemi sport, mert alkotójának teljes személyisége benne van, ami – legalábbis egyelőre – nem bontható algoritmusokra, és így az emberi intuícióval nem veheti fel a versenyt a nyers számítási kapacitás.
– Harminc év elteltével tehát felújították az első magyar költőprogramot. Várakozásai szerint újabb harminc év elteltével mely kulturális tartalmak elvesztését kell majd megakadályozni, és hogyan?
– Az emberi tevékenységek egyre nagyobb része kerül át a digitális világba, és ennek során új művészeti ágak születnek, a régiek átalakulnak. Könnyen lehet, hogy harminc év múlva egy számítógépes program szerzője kapja az irodalmi Nobel-díjat. Figyelnünk kell arra, hogy a friss benyomások bűvöletében ne vágjuk el magunkat a jövő perspektívájától, ahogy az kis híján a Disztichon Alfával történt.

Borítókép: Kappanyos András (Fotó: Bach Máté)