Magyar fiatalokkal találkozott az imént, akikkel angolul beszélt. Akár kanadaiak is lehettek volna? Ennyire összeszűkült volna a világ?
– Nemcsak angolul beszéltünk, de ugyanazokat az ételeket rendelik, ugyanolyan kávét fogyasztanak, ugyanazokat a ruhákat viselik, ugyanazt a zenét hallgatják, mint társaik bárhol a világon. Ez régen nem volt így. A nagyszüleim – akik olaszországi bevándorlók voltak – még mások voltak, ahogy a szüleim is különböztek a nemzedékük ázsiai vagy magyar származású tagjaitól. Ehhez képest a kisgyerekeim olyan videókat is néznek a YouTube-on – tévézni ők már nem tévéznek –, amelyek Kelet-Európában vagy Ázsiában készültek. Elképesztő a globalizáció egységesítő társadalmi hatása.
– A kivándorlás igen drasztikus lépés lehetett az ember életében, amikor még hajón jártak a postai levelezőlapok. Ma videón beszélgetünk, csetelünk „idegenbe szakadt” családtagjainkkal. Ez talán az igazi világfalu. De mekkora tere marad így a honvágynak?
– Nézze, nagyon egyszerű olasz–amerikai katolikus környezetből származom New York mellől, New Jersey-ből, ahol úgy beszéltek az emberek, mint az ott forgatott Maffiózókban (utánozza a Magyarországon is bemutatott tévésorozatban hallható vaskos akcentust – a szerk.). Pontosan tisztában vagyok azzal, mekkora áldozatot jelentett régen, ha elhagyták az emberek a szülőföldjüket.
Én Kanadában élő amerikai vagyok, most pedig Budapestre jöttem, de gond nélkül tudok innen is beszélni a családommal. Látom az arcukat, hallom a hangjukat, ami sokat jelent akkor is, ha történetesen nem beszélünk hosszasan. Érdekesebb viszont ennél, hogy az ember a globalizált világban már a helyi jellegzetességet, az autentikusságot keresi.
A szüleim még a Sheraton szállóba jártak „vendéglőbe” – ez volt a divat. Képzelheti: ugyanaz a lélektelen dögunalom a világ bármely pontján. Ma élvezzük a technológia, az internet előnyeit, de a helyi ízre vagyunk kíváncsiak.