Ezt is megértük, pedig pár évtizede még elképzelhetetlen volt nélküle az élet, hiszen a vaskos könyvből tudhattunk meg olyan hasznos információkat, amelyeket manapság a világhálóról szerzünk be. Néhány évig még őrizzük a legutolsó kiadást, emlékként, retró tárgyként, majd kidobjuk, mert csak porfogó és haszontalan, hiszen nem frissül. Pillanatkép a múltból. Élt száznegyven évet – a telefonkönyv.
A fennmaradt legrégebbi, 1882. február elsején kiadott hazai telefonkönyv nem volt könyv. A mindössze 238 nevet tartalmazó lapon a gyárosokból, iparosokból, kereskedőkből és bankárokból álló névsorban egyetlen magánembert találni: Puskás Ferencet, aki az 1881. május elsején átadott első telefonközpont létrehozója volt.
(A telefonközpontot bátyja, Puskás Tivadar találta fel.) Fennmaradt egyébként egy másik, még korábbi irat: az 1881 februárjából származó levél tanúsága szerint 23 leendő ügyfél jelezte előfizetési szándékát. Ezt a levelet Puskás Ferenc írta a rendőrségnek: akkoriban ugyanis még az előfizetők listáját le kellett adni a hatóságnak.
Az első névsor nem tartalmazott telefonszámokat: a telefonoskisasszonyok az összes előfizetőt név és foglalkozás szerint ismerték. Akkortájt a telefonálók nem a szám, hanem az ügyfelek neve vagy szakmája szerint kérték a kapcsolást. A kezelők 1901-ig biflázták az ügyfelek adatait, ami nem kis teljesítmény volt, mivel akkorra 5300-ra duzzadt az előfizetők száma. Olvasom a pestbuda.-hu portálon, hogy telefonkezelő kisasszony sem lehetett akárki. Feltétel volt, hogy a jelentkezőnek két úri családtól legyen ajánlólevele. Az első magyar telefonoskisasszony Matkovics Júlia volt, aki Puskás Tivadartól tanulta a távbeszélő kezelését.
A kuncsaftok száma folyamatosan gyarapodott, kellett a pontos regiszter, amelyben a név, a lakcím és az előfizető száma is szerepelt. A telefonkönyvek egyre híztak. A vaskos fővárosi mellett a megyék is sorra jelentették meg a helyi kiadványokat. Így ment ez a mobilkorszak beköszönéséig, amely mindent átírt. Vezetékes számainkat bárki megismerhette a telefonkönyvekből, mobiljainkét csak az, akinek megadtuk. Az összes hivatal, hatóság, cég egyaránt felpakolta elérhetőségeit az internetre. Minden arra mutatott, hogy a telefonkönyvek kiadásának semmi értelme.
A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság piackutatása alapján 2017-ben még közel hatvanezer telefonkönyvet nyomtattak, 2020-ban azonban már 17 ezernél is kevesebbet. Ennél is meredekebben zuhant az elektronikus adathordozón (CD-n) terjesztett telefonkönyvek száma, 31 ezerről mindössze 2500-ra csökkent.
A hírközlési cégeknek 2022 óta nem kötelező könyv vagy bármilyen más adathordozó formájában megjeleníteniük az előfizetőik adatait, ezzel 140 év után idén megszűnik a nyomtatott telefonkönyv.
Hasonló sorsra jutott, mint a távirat. Magyarországon az első táviratot 176 éve, 1847-ben Bécs és Pozsony között továbbították. Eleinte csak hivatalos táviratokat adtak fel, majd beengedték a magánforgalmat. A távirat lényegében rövid szöveges üzenet, melyet a posta meghatározott időn belül kézbesített a címzettnek. A maga korában óriási jelentőségű információtovábbító eszköz volt, de jelentősége előbb a telefon elterjedésével, majd az internet fejlődésével párhuzamosan drasztikusan lecsökkent. A Magyar Posta két éve arról írt, hogy míg harminc évvel ezelőtt évente mintegy nyolcmillió táviratot küldtünk egymásnak, 2020-ban összesen 23 ezer volt a feladott táviratok száma. A Magyar Posta 2021. április 30-tól vezette ki a belföldi távirat-szolgáltatást.
Nézem az íróasztalon lévő vezetékes telefont. Őszintén szólva nem tudom, miért őrizzük. Talán ha tucatszor csörren egy évben. Megy ez is a könyvek után.
Borítókép: A Főposta Budapest V. kerületében, 1964 (Fotó: Fortepan/UVATERV)
