Mire a kampány elkezdődött, én már főreferens voltam, megelőzve a korban és rangban előttem állókat. Országszerte zajlottak a kiképzések, a bemutatók bábműsorral. Népgázálarcainkat kereken két fillérért bárki megvásárolhatta, de a liga még ennél is messzebbre ment. Kétfilléres segélybélyeget adott ki, amellyel a nincstelenek gázálarcát támogatta az úri közönség. Javaslatomra reklámhadjárat indult, hogy karácsonyra mindenki lepje meg új típusú, korszerű gázálarccal szeretteit.
Minden tökéletesen alakult, Rózsival – Ibike utódjával – már az esküvőt terveztük, Papa nevemre íratta a balatoni kúriát, mikor a háború keresztülhúzta a számításainkat. Jöttek a bombázások, megteltek a pincék rettegő emberekkel. Gázálarcra nem volt szükség, mert gáztámadás nem érte az országot a bombázások idején, de minden más a tervek szerint alakult.
Pusmogták a kollégák, hogy a légoltalom mellett talán nem ártott volna légelhárító tüzérségre költeni, de István bátyámat idézve lehurrogtam őket: a Magyar Királyság a trianoni békediktátum értelmében nem tarthatott légvédelmi csapatokat, és mi úriemberként mindvégig tartottuk magunkat a megállapodáshoz.
Lyukas légtérrel vártuk az ellenséget, miközben észak–déli irányban harminc, kelet–nyugati irányban kilencven perc alatt lehetett átrepülni felettünk.
Budapest bombázása idején kezdtem félteni az állásomat, de változatlanul bíztam a jövőben, mikor becsapódás érte a lakóházunkat. Mindenki odaveszett. Álltam a romok között árván, egyedül, kezemben egy szakadt gázálarc maradványaival, amellyel kishúgomat leptem meg karácsonyra. Tudtam, hogy jöhet itt felszabadulás vagy bármi, számomra vége ennek a világnak. Hivatalt soha többé nem vállaltam.
Borítókép: Légoltalmi hivatal, 1937 (Adományozó: Fortepan/Mihályi Balázs)




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!