Erős várunk, a légoltalom

Proszit! Erre iszunk! A Kárpátia különtermében mindenki engem ünnepelt.

Proszit! Erre iszunk! A Kárpátia különtermében mindenki engem ünnepelt. Mondhatom, hogy az évfolyamunkról senki sem rajtolt úgy, mint én. Barátom! Légoltalmi referens, ráadásul elsők között a vadonatúj hivatalban. Szép fizetés, biztos előmenetel, önálló iroda a székházban. Legtöbben a műegyetemi diplomájukkal jobb híján szellemi segédmunka után szaladgáltak. Sorra jöttek hozzám a fiúk, nem tudnék-e közbenjárni az érdekükben, hogy ők is bejussanak hozzánk. Persze nem referensnek mindjárt, hanem bármilyen hivatali munkára. Sajnos nem tehettem értük semmit. Tíz jelentkező jutott minden helyre, beteltek a státusok.

Értem maga Petróczy István repülő ezredes szavatolt, a Légoltalmi Liga elnöke személyesen szignálta az ajánlólevelemet. Papa osztálytársa volt még az első háború előtt, bejáratos a családba. Azt mondta: Jóska fiam, csak bátran, elkötelezetten! Megfogtad az Isten lábát, becsüld meg magad!

Kulcstényező. Ez volt a hivatali elöljáróm szavajárása, hogy mi kulcstényezők vagyunk az ország biztonsága szempontjából. A mi dolgunk, hogy kerülve a pánikot felkészítsük a lakosságot egy esetleges háborúra, amelyről akkoriban már erősen cikkeztek.

Az 1935. évi légvédelmi kerettörvény légoltalmi szolgálatra kötelezett minden 14–60 év közötti magyar férfit és nőt. Kiképzésüket nekünk kellett megszervezni. Ellenőrzésünk alá tartozott, hogy az új építésű házakat légópincével lássák el, a régiekben pedig óvóhelyeket alakítsanak ki. Nem telt bele fél év, és megjelent az első cikkem, méghozzá a Riadó című országos lapunkban. A pincefelszerelést ismertettem, amely elsősegélyládából, húsz-harminc személy számára három napra való konzervekből és fából készült árnyékszékből állt, továbbá mindenkinek elegendő gázálarcból a nagy háborúban megtapasztalt gáztámadás esetére. Kétségtelen, hogy Budapest ostroma idején hatvanan is beszorultak a pincékbe, de ezt akkor még nem tudhattuk, úgyhogy a cikkel elégedettek voltak a feletteseim.

Petróczy ezredes, István bátyám egy alkalommal, mikor nálunk vacsorázott, felvetette, hogy a liga országos felvilágosító körutat szervez, ahova jó kiállású, kreatív fiatal erők kellenek. Rám gondolt. Azt se tudtam, hogyan köszönjem meg a nagy lehetőséget. Akkori barátnőmet, Ibikét beavattam a tervbe, és megeskettem, hogy teljes titoktartással kezeli az államügyet. Ibike ötlete volt, hogy mi lenne, ha légoltalmi bábjátékot szerveznénk a kicsinyeknek. Egy művészlélek ez a lány, megszületett Légvédelmi Jóska és Légoltalmi Kata, a bábműsor főszereplőinek figurája. Mit mondjak? Zajos sikerem volt vele az operatív előkészítő értekezleten.

Mire a kampány elkezdődött, én már főreferens voltam, megelőzve a korban és rangban előttem állókat. Országszerte zajlottak a kiképzések, a bemutatók bábműsorral. Népgázálarcainkat kereken két fillérért bárki megvásárolhatta, de a liga még ennél is messzebbre ment. Kétfilléres segélybélyeget adott ki, amellyel a nincstelenek gázálarcát támogatta az úri közönség. Javaslatomra reklámhadjárat indult, hogy karácsonyra mindenki lepje meg új típusú, korszerű gázálarccal szeretteit.

Minden tökéletesen alakult, Rózsival – Ibike utódjával – már az esküvőt terveztük, Papa nevemre íratta a balatoni kúriát, mikor a háború keresztülhúzta a számításainkat. Jöttek a bombázások, megteltek a pincék rettegő emberekkel. Gázálarcra nem volt szükség, mert gáztámadás nem érte az országot a bombázások idején, de minden más a tervek szerint alakult.

Pusmogták a kollégák, hogy a légoltalom mellett talán nem ártott volna légelhárító tüzérségre költeni, de István bátyámat idézve lehurrogtam őket: a Magyar Királyság a trianoni békediktátum értelmében nem tarthatott légvédelmi csapatokat, és mi úriemberként mindvégig tartottuk magunkat a megállapodáshoz.

Lyukas légtérrel vártuk az ellenséget, miközben észak–déli irányban harminc, kelet–nyugati irányban kilencven perc alatt lehetett átrepülni felettünk.

Budapest bombázása idején kezdtem félteni az állásomat, de változatlanul bíztam a jövőben, mikor becsapódás érte a lakóházunkat. Mindenki odaveszett. Álltam a romok között árván, egyedül, kezemben egy szakadt gázálarc maradványaival, amellyel kishúgomat leptem meg karácsonyra. Tudtam, hogy jöhet itt felszabadulás vagy bármi, számomra vége ennek a világnak. Hivatalt soha többé nem vállaltam.

Borítókép: Légoltalmi hivatal, 1937 (Adományozó: Fortepan/Mihályi Balázs)