Amikor 1982-ben meghalt Brezsnyev, koravén gyerekként e sorok írójának is kétségei voltak, hogyan lehet betölteni a „hatalmas űrt”, amelyet maga után hagyott; érezhető volt a korabeli magyar tömegtájékoztatásból, milyen megkerülhetetlen alakja volt Leonyid Iljics a világpolitikának. Megpróbálhatjuk Brezsnyev jelentőségét Sztálinéra felszorozni, de Eörsi jajveszékelése így sem teljesen érthető. A magyarországi Sztálin-nekrológok sorában azonban alighanem a Népszava március 6-i, pénteki címlapja marad örökre a legemlékezetesebb – ehhez hozzá kell tenni, a közvélemény ekkor még csak a diktátor betegségéről értesült. Egy ügyeletes szerkesztő, Bodó Béla az ő szempontjából legalábbis sajnálatos betűhibájából – utóbb elvitték az ávósok –, ám a pestiekben derültséget keltve a lap arról tudósított: „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről”.
Ne gondoljuk, hogy keleti vakságunkkal a Nyugat tisztánlátása állt szemben! Ma, amikor a The New York Times címlapja nap mint nap ördögnek állítja be Vlagyimir Putyint, már-már megmosolyogtató, hogy Walter Duranty, aki az 1930-as években években volt a liberális világlap moszkvai tudósítója, milyen megértően írt az ukránokat szándékosan kiéheztető Sztálinról. Putyin őszintén irigyelhetné az újság 1931. június 14-i címlapját, amelyen a tudósító e szavakkal vezeti be utóbb Pulitzer-díjat nyert (!) riportsorozatát: „Oroszországot ma nem lehet nyugati normák szerint megítélni vagy nyugati fogalmakkal értelmezni…” Más szelek fújtak az éppen a gazdasági világválságtól szenvedő Amerikában. Ugyan a sztálinizmus – ahogyan a kommunizmus általában is – idegen és ijesztő rendszernek tűnt, de a Molotov–Ribbentrop-paktumról, a világháborúról, Jaltáról vagy a hidegháborúról nem hallhattak még Duranty olvasói.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!