A rettegett szovjet vezető elhunyta nem szabadította meg a világot minden idők egyik legkártékonyabb politikai rendszerétől. De vágott akkora rést a kommunizmuson, hogy Kelet-Európa népei egyre félreérthetetlenebbül hozták a világ tudomására: elegük van a csizmatalpas elnyomásból és az egyenfazonírozott agymosásból. Sztálin halála – 1953. március 5-e – után pár hónappal tört ki a berlini munkásfelkelés, amelyet a lengyel Poznan, majd a magyar 1956 követett. Ám aki azt gondolta, tényleg a szabadság köszönthet ránk, az 1956. november 4-én keservesen csalódott. A mai ötvenesek nemzedékeként a 80-as években, különösen Gorbacsov hatalomra jutása után már éreztük a valamelyest nyíltabb légkört, de valódi szabadságot csak az 1990-es rendszerváltás, majd a következő évben az utolsó magyarországi szovjet katona távozása hozott.

A mai generációknak felfoghatatlan kor ez, pedig nem távoli, egzotikus vidék múltjáról van szó, hanem a miénkről. A kommunizmus történetének egyik legabszurdabb jelenetét Teresa Toranska írja le az Ők – Sztálin lengyel bábjai című könyvében. A szovjet diktátor, külügyminisztere, Molotov és a lengyel vezető, Bierut kisebb férfimulatságot tartanak a Kremlben. Sztálin a gramofont kezeli, két vendége – ötvenes éveiket taposó, meglett férfiakról beszélünk! – egymással táncol. Hol is vannak a nők? Nos, Sztálin nem tartotta ildomosnak, hogy keverje a magánéletet a politikával, így aztán Bierut sem hozta magával a feleségét, Vjacseszlav Mihajlovics neje pedig éppen a Gulágon raboskodott, hiába volt miniszter az ura. Ezeknek az embereknek még a szórakozását is áthatotta az elnyomás.
A kor némi ismeretével felvértezve ugyanakkor nem találhatjuk meglepőnek, ahogy Rákosi Mátyás március 6-án kifejezte részvétét a budapesti szovjet nagykövetnek a veszteség miatt, amely „a drága Sztálin elvtársnak halálával érte a Szovjetunió népeit, az egész haladó emberiséget és a magyar népet, amelynek felszabadítója és legnagyobb barátja volt”. Meghökkentőbb ennél, ahogy Eörsi István, a későbbi SZDSZ-es értelmiségi – akkoriban huszonöt éves fiatalember – így dicsőítette az ehunytat: „Mi mindent vesztettünk örökre el! / Gyár volt agya, jelen és jövő / számára szakadatlan termelő / többé ez a gyár / nem munkál soha már / mert elmosta vér, lerombolta halál! / De termékeit nem rontja az idő.”