A rettegett szovjet vezető elhunyta nem szabadította meg a világot minden idők egyik legkártékonyabb politikai rendszerétől. De vágott akkora rést a kommunizmuson, hogy Kelet-Európa népei egyre félreérthetetlenebbül hozták a világ tudomására: elegük van a csizmatalpas elnyomásból és az egyenfazonírozott agymosásból. Sztálin halála – 1953. március 5-e – után pár hónappal tört ki a berlini munkásfelkelés, amelyet a lengyel Poznan, majd a magyar 1956 követett. Ám aki azt gondolta, tényleg a szabadság köszönthet ránk, az 1956. november 4-én keservesen csalódott. A mai ötvenesek nemzedékeként a 80-as években, különösen Gorbacsov hatalomra jutása után már éreztük a valamelyest nyíltabb légkört, de valódi szabadságot csak az 1990-es rendszerváltás, majd a következő évben az utolsó magyarországi szovjet katona távozása hozott.
A mai generációknak felfoghatatlan kor ez, pedig nem távoli, egzotikus vidék múltjáról van szó, hanem a miénkről. A kommunizmus történetének egyik legabszurdabb jelenetét Teresa Toranska írja le az Ők – Sztálin lengyel bábjai című könyvében. A szovjet diktátor, külügyminisztere, Molotov és a lengyel vezető, Bierut kisebb férfimulatságot tartanak a Kremlben. Sztálin a gramofont kezeli, két vendége – ötvenes éveiket taposó, meglett férfiakról beszélünk! – egymással táncol. Hol is vannak a nők? Nos, Sztálin nem tartotta ildomosnak, hogy keverje a magánéletet a politikával, így aztán Bierut sem hozta magával a feleségét, Vjacseszlav Mihajlovics neje pedig éppen a Gulágon raboskodott, hiába volt miniszter az ura. Ezeknek az embereknek még a szórakozását is áthatotta az elnyomás.
A kor némi ismeretével felvértezve ugyanakkor nem találhatjuk meglepőnek, ahogy Rákosi Mátyás március 6-án kifejezte részvétét a budapesti szovjet nagykövetnek a veszteség miatt, amely „a drága Sztálin elvtársnak halálával érte a Szovjetunió népeit, az egész haladó emberiséget és a magyar népet, amelynek felszabadítója és legnagyobb barátja volt”. Meghökkentőbb ennél, ahogy Eörsi István, a későbbi SZDSZ-es értelmiségi – akkoriban huszonöt éves fiatalember – így dicsőítette az ehunytat: „Mi mindent vesztettünk örökre el! / Gyár volt agya, jelen és jövő / számára szakadatlan termelő / többé ez a gyár / nem munkál soha már / mert elmosta vér, lerombolta halál! / De termékeit nem rontja az idő.”
Amikor 1982-ben meghalt Brezsnyev, koravén gyerekként e sorok írójának is kétségei voltak, hogyan lehet betölteni a „hatalmas űrt”, amelyet maga után hagyott; érezhető volt a korabeli magyar tömegtájékoztatásból, milyen megkerülhetetlen alakja volt Leonyid Iljics a világpolitikának. Megpróbálhatjuk Brezsnyev jelentőségét Sztálinéra felszorozni, de Eörsi jajveszékelése így sem teljesen érthető. A magyarországi Sztálin-nekrológok sorában azonban alighanem a Népszava március 6-i, pénteki címlapja marad örökre a legemlékezetesebb – ehhez hozzá kell tenni, a közvélemény ekkor még csak a diktátor betegségéről értesült. Egy ügyeletes szerkesztő, Bodó Béla az ő szempontjából legalábbis sajnálatos betűhibájából – utóbb elvitték az ávósok –, ám a pestiekben derültséget keltve a lap arról tudósított: „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről”.
Ne gondoljuk, hogy keleti vakságunkkal a Nyugat tisztánlátása állt szemben! Ma, amikor a The New York Times címlapja nap mint nap ördögnek állítja be Vlagyimir Putyint, már-már megmosolyogtató, hogy Walter Duranty, aki az 1930-as években években volt a liberális világlap moszkvai tudósítója, milyen megértően írt az ukránokat szándékosan kiéheztető Sztálinról. Putyin őszintén irigyelhetné az újság 1931. június 14-i címlapját, amelyen a tudósító e szavakkal vezeti be utóbb Pulitzer-díjat nyert (!) riportsorozatát: „Oroszországot ma nem lehet nyugati normák szerint megítélni vagy nyugati fogalmakkal értelmezni…” Más szelek fújtak az éppen a gazdasági világválságtól szenvedő Amerikában. Ugyan a sztálinizmus – ahogyan a kommunizmus általában is – idegen és ijesztő rendszernek tűnt, de a Molotov–Ribbentrop-paktumról, a világháborúról, Jaltáról vagy a hidegháborúról nem hallhattak még Duranty olvasói.
Ma az a kérdés: mennyit tanult a világ legalább hét évtized elteltével a sztálinizmus három évtizedéből, a 30-as évektől folyamatossá váló terrorból, mintegy húszmillió ember halálából? Mennyit javít Sztálin mérlegén, hogy a Szovjetunió – a legnagyobb veszteséget szenvedve a világháborúban – a Nyugat (kényszerű) Hitler-ellenes szövetségese volt, a Vörös Hadsereg pedig, amely Kelet-Európát megszállta, az auschwitzi haláltábort vagy a pesti gettót ténylegesen felszabadította? Felismerjük-e a bolsevik mentalitást, a kizárólagosságra törekvést a cancel culture-ben, az „eltörlés kultúrájában”? Az Amerikát behálózó és Európába átszivárgó woke-ideológiában?
Volgográdban (az egykori Sztálingrádban) most, az európai hadszíntér döntő csatájának nyolcvanadik évfordulóján avatták fel Sztálin mellszobrát. Grúzok és orosz aggastyánok is megsiratják még (vagy őt, vagy a fiatalságukat...). Nemrég itt járt Washingtonból Andrew Bremberg, a Kommunizmus Áldozatai Emlékalapítvány elnöke, és interjúnkban azt mondta: egyre több amerikai fiatal véli úgy, George W. Bush vagy Bill Clinton többeket öletett meg Sztálinnál. Az pedig ráérő külpolitikai szemleírók szórakozása ugyan, hogy indiai újságokat olvasgassanak, de ha belelapozunk egy-kettőbe, akkor azt látjuk: épp a hetvenedik születésnapját ünnepli M. K. Sztálin, a „mindössze” 77 milliós délkelet-indiai állam, Tamilnádu első embere. Ez nem véletlen, hiszen apja az akkor elhunyt eredetiről nevezte el. Szomorú világtörténeti tanulság vagy sem, mindenesetre M. K. 1977-ben született fia is a Sztálin névre hallgat.
Borítókép: Lenin, Rákosi Mátyás és Sztálin arcképe a budapesti Andrássy (akkor Sztálin) úton, 1950 (Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr)
