A Magyar Nemzet nemcsak a tartalma, de olykor a címe miatt is bajba került. A születőben lévő szocializmus utcai hírlapárusai, a rikkancsok olykor rendszerkritikát is gyakoroltak, amikor így kiáltozták a korszak lapjainak, a Szabad Népnek, a Magyar Nemzetnek és a Ludas Matyinak a címét: Szabad a Nép! Magyar a Nemzet! Ludas a Matyi! Állítólag volt, aki kérdés és felkiáltás formájában rikoltozta: Szabad a Nép? Magyar a Nemzet? Ludas a Matyi! Ez azonban már nem reklám, hanem nyílt politikai állásfoglalás volt, különösen a Matyi név miatt, tehát biztosan nem kerülte el az államvédelmi hatóság figyelmét.
De miért alakította át az újságárus a Magyar Nemzet nyelvtanilag minőségjelzős szerkezet címét Magyar a Nemzetre, vagyis nyelvtanilag alany-állítmányi, úgynevezett azonosító mondattá? Nyilván a kiejtés, a rigmus miatt. A Magyar a Nemzet szerkezet (mondat) ugyanis tipikus rigmus, ráadásul (csaknem) a klasszikus, szapphói strófa negyedik, rövid adoniszi sora: hosszú-rövid-rövid-hosszú-hosszú szótag. Az iskolában leginkább Berzsenyi Dániel Osztályrészem című verse kapcsán tanítják (ha egyáltalán tanítanak még ilyesmit): Izzada orcám, Kérjek-e többet, Itt hives ernyőd… József Attilánál: Zendül a vérem (Rövid óda a kelő naphoz). Mi az egyetemen Tolnai Gábor professzor nevéről jegyeztük meg.
Esti a hírlap! Kettős a gyilkosság!
Az újságárusok kedvelték ezt a rigmust. Presser Gábor és Sztevanovity Dusán dalában (Hé, ’67) egy sor ilyen kiáltást idéz az előadó, Kern András: „Esti a hírlap! Kettős a gyilkosság a Vigyázó Ferenc utcában! Hódít az iskolatej! Bevált a Löffler-féle alkoholszonda! 40 éves a Lollobrigida! Lakat alatt a Moszkva-téri galeri! Budapestre készül a Bee Gees! Lendületben a kínai kulturális forradalom! Esti a hírlap!” Az Esti a hírlap szapphói strófába illő adoniszi sor.
De nem csak a lapok címében voltak kreatív költők a rikkancsok. Hosszabb rigmusokat is alkottak, és nemegyszer költőien. Száz éve például ezt: Biztos-e ön abban, nincs-e benn A Napban? A Nap egy újság címe volt. Még a rendszerváltozáskor is kiáltoztak az aluljárókban, és az emberek sorban álltak a friss újságért. Az Örs vezér téri aluljáróban ezt jegyeztem föl: „Nem kell itten sorba állni, csak a pénzt lehajigálni.” Ebben a rikkancsrigmusban könnyen fölfedezhetjük az ősi hatost vagy a kétszer négyesre tagolt ősi nyolcas versritmust. De voltak kevésbé költői, szenzációhajhászó kiáltozásaik: „Megtalálták Attila kardját! Föl volt akasztva egy telefonfülkében!”
Rikkancsok ősapja
A rikkancsok bevonultak az irodalomba: Ha rikkancs volna mesterséged, / segítnék kiabálni néked (József Attila); Bőgtek a rikkancsok: – Szenzáció… (Kosztolányi Dezső). Krúdy Gyula történetileg is árnyalja: „Pesten rikkancsnak hívják őket, de ősapjuk ott ácsorgott a londoni nyomdaműhely eresze alatt, amikor Dickens regényeit még füzetekben adták ki. Magyar őse búcsújáró helyeken énekelte a kegyes imádságokat, majd kórushangjával a pesti utcán állítgatta meg a járókelőket.”
A rikkancsok mára kihaltak. Olyannyira, hogy egyetemi hallgatók azt sem tudták, hogy kik voltak. Nekik szól leginkább a szó magyarázata. A szó eredetileg tájszó, ráadásul hangutánzó eredetű, ahogy azt a rikácsol, rikít, rikkant formája mutatja is. Erdélyben (éjjeli, mezei) őr, csősz, (tehén)pásztor, csordás, kanász jelentésben ismeretes. Baranyában a kanászt jelenti. A rikkan-hoz járuló cs kicsinyítő képzővel keletkezett a rikkancs (hasonlóan a lebbencs, puffancs, vakarcs) szavainkhoz. Az 1800-as években kikiáltó, az 1900-as évektől újságárus értelemben használták. Szily Kálmán közlése szerint Kozma Andor nevezte el így az újságárusokat. Emléküket őrzi Szőke Lajos rikkancsszobra a budapesti Hild téren.
Borítókép: Lapkínálat 1960-ban (Fotó: Fortepan/UWM Libraries)
Anyanyelvünk
