A dicsőséges tavaszi hadjárat csatáit vívják újra hagyományőrző huszárok a héten, s hogy emögött mennyi munka van, még az is elképzelheti, aki épp egy családi kirándulást próbál megszervezni. Az expedíció nyilvánvalóan akkor lesz sikeres, ha annak minden mozzanata előre átgondolt az indulástól a hazaérkezésig. A mozikban látható Hadik-történet sem más, mint mintapéldánya a kiválóan lebonyolított hadi vállalkozásoknak: a vezető felkészül, mérlegeli az esélyeket, gondoskodik az élelmezésről és a takarmányról, felderítőkkel biztosítja a menetvonalat, és pontosan megtervezi a visszavonulási útvonalat is. Hát nem érdekes, hogy valójában ezt a szervezési bravúrt hívják a legnagyobb magyar huszárcsínynek?
De miért van az, hogy a mintaszerű pontossággal kivitelezett akcióból szinte semmi, de semmi, csupán egyetlen színes epizód épült be a nemzet emlékezetébe? A 48 balkezes kesztyűé.
A legenda szerint Hadik két tucat, Berlin címerével hímzett kesztyűt hozott ajándékba Mária Teréziának a portyáról. Egyes források tudni vélik, hogy a huszárok csak azért tartózkodtak egy napot a városban, mert várták, hogy a kesztyűk elkészüljenek. A porosz királyhoz hű berlini mester azonban 24 pár helyett 48 balkezes kesztyűt csomagolt. Miért felejthetetlen az eset? Amiért az obsitos bakák háriádái, a veteránok képtelen történetei, amelyek fittyet hánynak a lehetetlenre, olykor még a halált is kifigurázzák. A valóság és a mese határán cselekvő hős előhívja a harcos archetípust és a hozzá kapcsolódó alaptörténeteket.
Lovagnak lenni már Don Quijote korában is anakronisztikusnak tűnt, mégis megmaradt gyerekkori álomnak a XXI. században is. Az álmok továbbvihetők, a mese valósággá válhat. A Don Quijote-emléktúrán adták magukat párhuzamok: a villám sújtotta fa távolról ijesztő sárkánynak tetszett, amelyen Freston, a gonosz varázsló lovagolt. Esténként Radnóti Miklós átdolgozásában olvastuk a szöveget, nappal pedig annak rendje és módja szerint láttuk, amint Freston szélmalommá változtatja az óriásokat. Velünk mást is tett: rózsaszínné festette a lovainkat. Persze a történet elmondható úgy is, hogy az egykori malomépület gazdája Almádi kőzúzalékát használta az építkezéshez, még a betont is vörösre színezte vele. A finom por pedig megülte az udvart. Sötétedéskor érkeztünk a szállásra, és amint lenyergeltünk, az izzadt szürkéknek első dolguk volt meghempergőzni a földön. Reggelre arra ébredtünk, hogy Freston halvány rózsaszínné változtatta a lovainkat. A kalandot kiszínezi az emlékezet, különösen az éves Radetzky-túrán merülnek fel új epizódok, Sümeg felé menet, amikor a Borhordó úton a vasas, bauxitos agyagba csüdig merülnek a lovak esős időben. Ott is Freston keresztezi az utunkat.
A nagy alaptörténetek a felfoghatatlant magyarázzák nagy garral, s közben felnőtté válni is megtanítanak.
Túlélni, vesztes helyzetből kijutni, az elviselhetetlenen felülemelkedni, egy eseménysornak új értelmet adni, átkeretezni a történetet.
Egyes szereplők a „legendás lények és megfigyelésük” alapállást válthatják ki a hallgatóságból, mert visszataszítóak vagy nevetségesek, ám a jó mesékben mindig van kivel azonosulni. Az emberi agy ilyenkor aktivizálódik, s ahogy nő a feszültség, egyre inkább részévé válunk az eseményeknek, átvesszük a hős szempontjait, rezonálunk az érzéseire. Információk és adatok kieshetnek az emlékezetünkből, de az érzelmi bevonódás miatt az üzenet megmarad. Visszaidézhető az évek múlásával is.
A gyerekkor nagy történeteinek újraélése már felnőtt magatartást kíván. Talán majd egyszer a mai kis huszárok kalandjaiból is hősi eposz, elbeszélő költemény lesz, de addig is jó megjegyezni: ezek beavatástörténetek. A hagyományőrző vitézek azt az életfeladatot, amely előttük áll, beteljesítik. A mese valósággá válik, a héten épp a Tavaszi Emlékhadjáraton Tápióbicskén, Isaszegen, majd április 8-án, szombaton Vácott győznek a magyarok.
