Nem ragadott lőcsöt: kultúrharc is kísérte a pápalátogatásokat

Érdemes összevetni a pápák szavait. Az első idézet: „Nemcsak az egyházellenes programokkal, ideológiákkal, rendszerekkel kell felvennünk a harcot, hanem az emberi esendőséggel is, a sokféle formában megjelenő gyengeséggel.” A második: „A genderideológia ma az egyik legveszélyesebb ideológiai gyarmatosítás… Rendkívül veszélyes, mert megsemmisíti a különbségeket és az emberiséget, az emberiség gazdagságát, a személyiségtípust.” Az elsőt – azóta már Szent – II. János Pál fogalmazta meg a sziléziai Czestochowában, ahová harmadik lengyelországi zarándoklatán látogatott katolikus egyházfőként 1987-ben. (A kommunista hatalom pedig volt olyan „kedves”, hogy a lengyel katolicizmus egyik fellegvárát pár évvel korábban gyorsforgalmi úttal vágja el a közeli Jasna Góra-i pálos zarándokhelytől.) A második idézet Ferenc pápa egy argentin lapnak másfél hónapja adott nyilatkozata.

Ferenc pápa misét celebrál a 2021-es budapesti eucharisztikus kongresszuson. Fotó: Getty Images/Sean Gallup

II. János Pál – és a lengyel katolikus egyház – oroszlánszerepet játszott a kommunista ideológia feltartóztatásában, a szovjet iga alá szorult Kelet-Közép-Európa erkölcsi tartásában. De szülőhazáján kívül egyetlen más kommunista országba sem látogatott el az 1990-es rendszerváltások előtt, noha 1978-ban lett Róma püspöke, összesen 104 külföldi útjával pedig az összes korábbi egyházfőt lekörözte, kiérdemelve a „zarándok pápa” nevet. Amikor újonnan megválasztott pápaként 1979 júniusában lengyel földre utazott, néhai újságíró pályatársunk, az akkor Varsóban élő – és katolikus – így írt a naplójába: „Hát itt van! Eljöhetett! A világ nyolcadik csodája! […] Az első pápa, aki kommunista államból származik, az első lengyel pápa, az első pápa, akinek megadatott, hogy a kommunisták látványosan engedjenek neki. Képzelem, mi folyhatott a háttérben! Hány és hány levél, rejtjelezett, szigorúan bizalmas távirat, lekódolt forróvonalas beszélgetés zajlott Moszkvával, a Neander-völgyi homlokereszén szemöldök helyett partvisokat hordó Brezsnyevvel! S lám, végül nem mertek nemet mondani…”

A pápa 1991-es magyarországi látogatását 1988-ban kezdték előkészíteni. Kádár János regnálása alatt nem jött el a magyar katolikusokhoz. Jól dokumentált, itt nem is szorul különösebb részletezésre az a szorult helyzet, amelybe a Magyar Katolikus Egyház a kommunizmus évtizedeiben került. Mai szemmel szürreális a felvétel, amelyen Lékai László bíboros a kis lépések politikájának sikerességét bizonygatja, vagy amelyen Paskai László – akkor még nem bíboros – esküt tesz a kommunista alkotmányra Losonczi Pál elvtárs, az Elnöki Tanács elnöke előtt.

De a magyar–vatikáni kapcsolatok diplomáciai eredményeket is hoztak. Legfeljebb nem pápalátogatással, hanem látogatással a pápánál… 1977-ben Kádár VI. Pálnál vizitelt – egyébként az első egyházfőnél, aki repülőgépre ült, sőt aki egyáltalán a megelőző százötven évben Olaszországnál messzebbre utazott. A pápa elérte nála a raboskodó Lénárd Ödön piarista paptanár szabadon bocsátását.

Lénárd három koncepciós pere közül kettő a Kádár-rendszert terheli. Kádár viszont el volt telve magától, mennyire engedékeny a „klerikális reakcióval” szemben. „Nem úgy van, hogy fogom a lőcsöt, és leverem a vallásos világnézetet” – hirdette.

Amikor II. János Pál gépe 1991-ben Budapesten landolt, az itteni kultúrharc kellős közepébe érkezett. Radikális egyházellenességbe, állam és egyház az SZDSZ-es körök által szított kérlelhetetlen elválasztásának igényébe. Ez a Magyar Narancs Cápalátogatás-címlapjának, illetve a 90-es évek egyik legkibírhatatlanabb közéleti alakja, az 1953-ban még Sztálint sirató Eörsi István Látogatás előtt című versének időszaka:

Wojtyla úr, az a gondom / hogyha Ön hazánkba jön / költségesebb lesz a kondom / Wojtyla úr, Ön mint pápa / pont hozzánk jön – ez hiba / Szerintem Eritreába kéne látogatnia.

 

Új típusú kultúrharc

Az akkori egyházellenességre jellemző, hogy a Horn-kormány idején az Országgyűlés, különösen az SZDSZ-frakció elutasítása miatt, nem ratifikálta az egyházi intézmények támogatását célzó magyar–vatikáni megállapodást. Az egyházellenesség még az ezredfordulón is megnyilvánult olyan primitív formában, mint a lerombolt Regnum Marianum városligeti templom emlékmű-fakeresztjének lefűrészelése. Több évtized távlatából visszatekintve és ma már a liberális nem kormányzati, álcivil szervezetekhez guruló dollárokról olvasva tökéletesen érthető, miért tartottak egyesek pánikszerűen attól, hogy a kommunizmus bukása után az Isten, haza, család hármassága – ezen most nem csak a kisgazdák akkori jelszavát értjük – egyben tartja, megvédi a magyar társadalmat a széthullástól, egyben pedig attól, hogy a globális „nyílt társadalom” Soros-ideológiájának szabad prédájává váljon.

Mára a kultúrharc más alakot öltött. Nem kispályáznak: az ember természetes antropológiai jellegének elvitatásáról van szó – és itt jutunk vissza Ferenc pápa nyilatkozatához. Az eszme Amerikából jön, mesterségének címere a gender. A dániai, aarhusi Nők Múzeumát például a minap Gendermúzeumra nevezték – semmiképp sem keresztelték – át, az ott felállított szobor pedig szakállas férfit ábrázol, amint csecsemőt szoptat – ahogy írják – a „maszkulin és a feminin keveréke”, mint a modern társadalom jelképe jegyében.

E sorok írója olyan általános és középiskolában, majd egyetemen végezte a tanulmányait, amelynek épületeit mind egyházi intézményektől vették el a Rákosi-rendszerben. Diákként ezt eleinte nem tudtuk, majd tudtuk, de nem foglalkoztatott. Tíz éve olyan alma materbe tértünk vissza osztálytalálkozóra, amely immár az egyházé. Ez igazságos. Pápalátogatást pedig – nem katolikusként is – még soha nem vártunk ennyire, mint most: az ilyen alkalmak eddig is a normalitás útjelzői voltak.

Borítókép: II. János Pál pápa magyar cserkészekkel Budapesten 1991 augusztusában (Fotó: Europress/AFP/Mike Persson)