Buglya Sándor: Az én filmjeim nem kihívóak, és mindig az emberszeretetről szólnak

Hogyan lesz valaki végzett orvosból filmkészítő? Lehet-e a művészetet tanítani? Hogyan készül, mitől működik egy jó dokumentumfilm? Hogyan látja a világ, a filmek és a filmes oktatás változásait az, aki ötven éve forgat és tanít? Ezekről beszélgettünk Buglya Sándor rendező-operatőrrel.

Buglya Sandor MELLEKLET Budapest 2021.03.09. foto: Papajcsik Peter Fotó: Peter Papajcsik

– Harmadmagával, Balog Gáborral és Lugossy Istvánnal együtt tüntették ki a Kovács László–Zsigmond Vilmos-életműdíjjal, amelyet a HSC, a Magyar Operatőrök Társasága oszt ki. Ön viszont nemcsak operatőr, de rendező és producer is, rengeteg mindent csinált, ami filmkészítés. 

– Mindhárman amatőr filmesként kezdtük a hatvanas években, amely nagyon erős korszaka volt a magyar filmnek, teljesen elbűvölt minket. Én orvostanhallgatóként kezdtem filmklubot szervezni véletlen folytán: akkoriban színház- és koncertjegyek eladásából éltem, és a KISZ-irodában, ahol a közönségszervezés működött, fülembe jutott, hogy valami pénz megmaradt, és el kellene költeni, különben elvész. Bekopogtam, hogy szeretnék filmklubot csinálni, és másnapra vettem kamerát, vetítőt, vásznat és magnetofont. Sosem akartam vezető lenni, de látták rajtam, hogy nyüzsgő-mozgó, szervező alkat vagyok, és megválasztottak. A filmklub vezetése azt is jelentette, hogy innentől kezdve mindenben közreműködtem. Mire végeztem az orvosi egyetemen, már közel harminc filmet jegyeztem rendezőként, operatőrként, világosítóként vagy vágóként. Sokféle filmes munkát csináltam, de a kamerához fűződő barátság mindmáig megmaradt. 

Buglya Sándor. Fotó: Bogár Mariann

– A tanítás hogyan találta meg? 

– A Főfotónál kezdtem tanfolyamon 1969-ben, azóta tanítottam többek között Berlinben, Kufsteinben, Klagenfurtban, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott és persze idehaza. A pedagógia szinte véletlenül lett egy életre szóló programom. Megtaláltak különféle oktatói ösztöndíjak és felkérések. 1974-ben beválasztottak az UNESCO szervezetében működő Nemzetközi Amatőr Filmes Szövetség (Unica) elnökségébe, és gyakran hívtak nemzetközi zsűrikbe. Például egy zsűrizés után hívtak meg a diákok tanítani a klagenfurti egyetemre. Több mint ötven éven át nagyon sok embert tanítottam a filmezés titkaira, gyakorlatára. Kérdéseik, visszajelzéseik fejlesztettek engem is pedagógusként. Eleinte az operatőri mesterséget tanítottam, később viszont azt szorgalmaztam, hogy egyfajta vizuális nyelvet tanítsak, amelynek a lényege, hogy a hallgatók képesek legyenek filmszerűen, képekben gondolkozni. Több százan vannak, akiknek sikerült továbbadnom ezt a tudást és a szakma szeretetét. 

– Vargabetű lehetett az orvosi hivatásból filmezésre váltani. A természettudományosság igénye a közös az orvosban és a dokumentumfilmesben? 

– Tulajdonképpen mindig ugyanazt csináltam. Bennem harmonikusan nőtt össze a kettő. Orvosként filmes vagyok, és filmesként orvos. Orvostanhallgató voltam, amikor láttam az Oldás és kötést, amelybe beleszerettem, annyira rólam szólt. Konfliktus egy idős professzor és egy fiatal orvos között, aki hazalátogat a tanyán élő apjához, aki egy az egyben az én nagyapám volt… Az orvosi és a filmes hivatásnak van közös mezsgyéje, az orvosi kutatófilmek és az egészségnevelés, amelyben évekig dolgoztam is. Felkértek például oktatófilm készítésére arról, hogyan kell ellátni az égési sérüléseket, és ezt a Pokoli torony előtt vetítették a mozikban. Az orvosi munkában nagyon fontos a megfigyelés, amely ott kezdődik, hogy hogyan jön be a beteg az ajtón. Berobban vagy csoszog, vagy görbén jár? Alapos megfigyelés, vizsgálat után állítjuk fel a diagnózist, és módosítjuk a terápiát, ha az nem használ. A dokumentumfilmes is megfigyel, és ha valahol problémát talál, azt kifejezi, eljuttatja a közönséghez, és próbál valamilyen megoldás felé irányítani. Én mindig jó megfigyelő voltam, és ha olyat látok, amit az emberek általában nem vesznek észre, akkor abból film lesz. Bármerre jártam a világban, mindig mindent filmszerűen láttam, akár volt nálam kamera, akár nem. Rááll erre az ember szeme egy idő után. 

– Miből áll a vizuális nyelv, amelyet tanít, hogyan kell ezt elképzelni? 

– A magyar nyelv eleve nagyon vizuális, egy versnél is rögtön képek vetülnek elénk. A film alapjaiban véve ugyanilyen montázsszerű, szabdalt, de meg kell teremtenie a valós tér és idő illúzióját, hogy a néző teljesen bele tudja magát élni, szinte valóságnak fogja fel. Nem szeretem, ha egy filmen látszik, hogy csinálják. Itt van jelentősége annak, hogy egy személyben vagyok operatőr és rendező: egy dokumentumfilmnél sokszor csak én egyedül vagyok a stáb, és éreznem kell, hogy egy létező szituáció milyen törvények szerint működik. Szabadon mozgok a kamerával, és egy gombnyomással veszem fel a jelenetet. Ezt szituatív forgatásnak hívjuk. Születtek úgy filmjeim, hogy rendszeresen jártam valahová, és időnként forgattam is, mert érdekes helyzetre találtam. Előfordult, hogy tíz évig is készült egy filmem. A dokumentumfilmesnek ki kell alakítania jó emberi kapcsolatot az alanyaival, meg kell nyerni a bizalmukat, hogy engedjenek forgatni. Az én filmjeim csöndesek, nem provokálnak, nem kihívóak, és mindig az emberszeretetről szólnak. 

– Hogyan változott meg a világ és változtak meg a filmek napjainkra? 

– Az egész világ nagyot változott, szerintem a legnagyobb veszteségünk például a magyar paraszti kultúra eltűnése. Erről szól a Dunatáj Alapítvány legújabb filmje is, az Igában. Az utolsó penészleki igásfogatos emberről szól, aki éppen eladja a teheneit. Ami a filmeket illeti, annak idején örültek az emberek a kamera megjelenésének, boldogan jöttek oda, hogy „engem is vegyen le!”. Ma viszont már nem lehet csak úgy bármit és bárkit felvenni, az embereknek joguk van nem rákerülni egy képre, és mindent le kell papírozni. Az okostelefonjainkból, az internetről és a televízióból mozgóképcunami áraszt el minket, ami arra nevel, hogy felületesen figyeljünk. Bombáznak minket képekkel, és mire asszociálnánk egy képről valamire, kiüti a következő kép, azt pedig a következő, és így tovább. A filmek felgyorsultak, klipszerűvé váltak, nem adnak időt arra, hogy átéljük őket, elmélyedjünk bennük. A telefonunkkal és a fülhallgatóinkkal elzárjuk magunkat a környezetünktől. Ez ellen az elkülönülés ellen valahogy védekezni kellene társadalmi méretekben. A vizuálisan művelt néző tudna válogatni, de szörfölni sokkal könnyebb az interneten vagy a tévécsatornák között. Csak annyit tehetek, hogy ha a világ kapkod, én csinálom és tanítom azokat a filmeket, amelyek emberi léptékűek. 

– És a filmes oktatás miben más ma, mint ötven éve? 

– A mi időnkben erős mester-tanítvány kapcsolatok alakultak ki, úgy lehetett kitanulni a szakmát, hogy odaszegődtünk a nagyok mellé, akár asszisztensként. Az is nagy változása volt a szakmának, hogy a rendszerváltástól kezdve felbomlottak a műhelyek. A műhelyekben nem egy projekt, hanem a műhely kapott pénzt, és ha úgy alakult, hogy például egy dokumentumfilmet nem lehetett befejezni, mert azt valami megakadályozta, akkor másik készült helyette. Emellett egymást segítettük, egymás filmjeiben dolgoztunk. A szakma azóta szétszóródott, atomizálódott. Mi még műhelyekben szocializálódtunk, nem is tudunk erről leszokni, ma is rendszeresen összejárunk a Dunatáj Alapítványnál filmekről beszélni. Én a tanítást is igyekszem műhelyszerűen megvalósítani. Együtt gondolkodunk a hallgatóimmal. A budapesti Filmművészetin két évtizedet tanítottam, itt már az első év után a legtöbb hallgató „művész” volt. Nem hiszem, hogy az ember állandóan azon a hőfokon ég, hogy művészetet csinál. Annak idején hosszú gyakorlattal kerültünk a szakmába. Amikor engem felvettek, volt mögöttem már vagy harminc film, ma pedig már az első filmjével fesztiválok tömegét járja meg az alkotó. 

– Lehet egyáltalán művészetet tanítani? 

– Szerintem nem, csak elméletet, szakmát, technikát, gyakorlatot. Mindenkinek a saját művészetét kell megtalálni. Én nem elméletet tanítok, nálam a hallgató a gyakorlatból vonja le a maga következtetéseit. Filmet is úgy elemzünk, hogy azt szétbontjuk molekuláira, képeire, és onnan újraépítve megpróbálunk rájönni, mit akarhatott elérni az alkotó, és ebben mindenki felfedezi a maga törvényszerűségeit. Ezzel a módszerrel a hallgató saját magát alkotja meg, a személyiségét segítjük kibontakozni. 

– Mit gondol az életműdíjáról? 

– Veszélyesek az életműdíjak, mert egy laudáció nagyon könnyen lehet olyasmi, mint egy nekrológ. Én nem úgy fogom fel, hogy ez a pályám megkoronázása, hanem hogy ezek szerint jó, amit eddig csináltam, és ezt kell tovább csinálnom. Visszaigazolás, hogy menjek tovább ugyanezen az úton. 

Buglya Sándorról

A Balázs Béla- és Csokonai Vitéz Mihály-díjas Buglya Sándor közel félezer filmben működött közre, legfontosabb rendezései a Sváb passió (1990), a Bánya utca (2005) és a Zsákfalu (2007) című dokumentumfilmek. A kilencvenes évek egyik legsikeresebb magyar műhelyét, a Dunatáj Alapítványt is vezette, jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának vezetője. Tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Szent István Egyetemen, a Klagenfurti Egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen is. 

Borítókép: Készül a Sváb passió 1988-ban (Fotó: Mohi Sándor)