Az élet súlya alatt hétrét görnyedt Kondás Károly tehénfogatos gazda Penészleken. Keze a térdét veri, de ha botra támaszkodik, és a másik kezében a tejeskannával egyensúlyoz, billegő lépéseivel elsántikál még a sáros, havas úton is. Ellátja a jószágot, befogja a két marhát a szekér elé: na, helyre Zsuzsi, hej, na, gyere, Zsuzsi – szólongatja a tehenet –, mire a Zsuzsi igába hajtja a fejét szépen, járom kerül a nyakára, és már húzza is a szekeret, ringatja az Igában című dokumentumfilm szereplőit végig a főutcán, ki a határba. Károly bácsi ül a bakon, két oldalán Szabó András, a Fehérgyarmati Szabó Lovasudvar tulajdonosa a párjával, Ecsedi Melindával, hátul az öreg családja, de a gazda most leginkább Melindának magyaráz, jobbra-balra int a kezével: nézd, itt is tehén volt, ott is tehén volt, micsoda porta volt, tehén, disznó, nyolc-tíz hízó, mára semmi – kihaltak. Megy a szekér, ütemesen himbálja a szereplőket, és a néző önkéntelenül felveszi a ritmust, lassít, hogy meglássa, milyen ember az, akinek szavára járomba hajtja fejét a hatalmas testű jószág, de aki igában van maga is – görbülő testtartással alkalmazkodik a nehéz körülményekhez.
A magyar parasztság sorsa
Zsigmond Dezső szituációs dokumentumfilmjében a szereplők vallanak a sorsukról, ebből kerekedik ki a történet. A monológokból világossá válik: Penészleken valaha állattartók éltek, szorgalmas, templomjáró emberek, akik keményen dolgoztak, szekérrel jártak ki a mezőre, trágyázták a földet, kapáltak, kaszáltak, gyűjtöttek, hordták haza a téli takarmányt. Károly bácsi nyolcvan felé is ezt az életmódot folytatja. Születésétől fogva ezt látta, ahogy nagyobbacska lett, beállt aratni, 12 évesen rendet vágott.
A falu elmarad, a szekér már a földúton dölöngél, „innen a miénk, itt a mezsgye – bök a határjelölő ligetes sáv felé öntudatosan a gazda –, ezt én ültettem bele, hogy ne a más fája árnyékoljon, tehenekkel szántottam itt ’77 tavaszán, volt napraforgó, kukorica, zab”.
– A Sátán fattya című játékfilmem forgatásakor igás tehenekre volt szükségem – meséli Zsigmond Dezső, hogyan talált rá az Igában főszereplőjére. – Szabó Andrást – Bandit –, a Szabó Lovasudvar tulajdonosát kértem meg, legyen segítségemre, mert tudtam róla, hogy hatökrös szekérről álmodozik, borjakat akar beigáztatni. De Bandinak is tanácsra volt szüksége, ezért felkereste Kondás Károlyt Penészleken. Az öreg már a forgatás szüneteiben jóízű történeteket mesélt, és nótázott a kárpátaljai Illyés Gyula Nemzeti Színházból verbuvált szereplőgárdának, Szűcs Nellinek, Trill Zsoltnak és a főszereplő Tarpai Viktóriának, egyszóval oldotta a hangulatot, ami igen jólesett a drámai jeleneteket megformáló színészeknek.
Károly bácsi egy ízben kedélyesen megkérdezte tőlem, mikor készítek filmet róla – pontosan ráérzett, hogy érdemes lenne a világ elé tárni azt a hatalmas tudást, amelynek a birtokosa. Sorsa a magyar parasztság sorsa, amit a jószágról tud, lassan elfelejtődik, hiszen ma már nincsenek tehenek a falvakban.
Kondás Károly emlékezetébe mélyen belevésődött a Rákosi-korszak kiszolgáltatottsága, szegénysége: a legnyomorultabb cselédsors volt az övék. Ám a szegénységnek is vannak fokozatai. A napszámosok nehéz sorsát azzal érzékelteti az idős férfi, hogy gyerekkorában a kenyér mindig aludt. Kéne egy kis falat – kérlelte az anyját, amire azt a feleletet kapta, hogy ne nyúljon a kenyérhez, mert alszik. – Sütött volna az anyám kalácsot is, de liszt sem volt. Olyan szegények voltunk, hogy a korpából szitálta ki a dercét, abból sütött egy kis pogácsát, de nem volt se tej, se zsír. Ez még a forradalom előtt volt. Az én apám napszámos ember volt. Nem volt meg a betevő, mert beszolgáltatás volt: tejet, tojást, marhahúst, disznóhúst be kellett adni. Ha nem tudtad beadni, akkor ki kellett fizetni, de mibül? – eleveníti fel az ötvenes évek nyomorát Károly bácsi. – Hétévesen már szolgáltam, vigyáztam a jószágot, a másét, segítettem fejni, amiért kaptam egy kis vacsorát meg egy csésze tejet. Novemberben még cipőm sem volt, pedig suszter volt a gazda – sorolja tovább a nehézségeket. – Mondjam, hogyan melegítettem a lábamat? Kivittem a legelőre a marhát, és mikor lett egy kis trágya, én abban tapicskoltam, amíg nem volt frissebb, mert az legalább meleg volt.
Üresjárat nincs. A nyírségi homokos talajon caplatnak a tehenek a ganéval, visszafelé lábon megszáradt kukoricaszár kerül a szekérderékba. Egyik munkafolyamatból következik a másik, etetni, itatni, aztán trágyázni kell, és újra szénázni a kavargó porban – egy életen át ismétlődnek ugyanazok a mozdulatok. Kondás Károly megtanulta a leckét gyerekként: kevésbé kiszolgáltatottak azok, akiknek van jószáguk.
Igában: rabszolgaság vagy élet?
A mai napig a jószág jelenti az öregnek az anyagi biztonságot, pedig dolgozott Budapesten is, de akkor is minden második héten otthon volt, és a feleségével, Marikával együtt fenntartották a gazdaságot. – Rabszolgaság – jellemzi a helyzetét az idős asszony. – A marha életet ad nekünk – von mérleget Károly bácsi. – Nem jó egyedül. Még a fának sem jó, mert amikor jön a vihar, minden oldalról azt az egy fát veri. Mi egymás nélkül ezt a munkát nem tudnánk csinálni. Marika viszont belefáradt ebbe az életformába, és egyre nehezebben viseli, hogy a férje ötven éve teheneket igáztat mindinkább meggörbülő háttal.
– A magyar dokumentumfilm hősképző – magyarázza Zsigmond Dezső. – A játékfilmhez hasonlóan a dokumentumfilmben is felépítjük a jellemet, s ezt általában úgy tesszük, hogy a néző a főhőst megszeresse, vagyis bevonódjék érzelmileg. Marika viszont lerombolja azt a hősképet, amelyet rendezőként, az öreg világának bemutatásával korábban felépítek. Ettől lesz igazán emberi az alkotás: Károly bácsira éppen azért tudunk háromdimenziós, valóságos figuraként tekinteni, mert a felesége, Marika nézőpontja is érvényesül, az ő igazsága is megjelenik a filmben.
Ünnepnapon sincs megállás
Szabó András a nagyszülei falujában követte végig azt a folyamatot, ahogyan egyre kevesebb lett a jószág a portákon, mert már nem érte meg tartani.
A kádári modernizáció, a társadalom megváltoztatására irányuló erőszakos akarat mindinkább elérte a magyar falut, a fiatalok beköltöztek a városba, és elszakadtak a gyökereiktől.
Szabó már harmincéves volt, mire rádöbbent, mennyire hiányzik neki a gyerekkor, a paraszti életforma, a felelősség az állatok iránt, még úgy is, hogy az év 365 napján ott kell lenni, nincs megállás ünnepnap sem.
Zsigmond Dezsőnek nem állt szándékában hollywoodi recept szerint rendezni, ám a hiteles korrajzzal együtt mégis azt az ígéretet közvetíti az Igában, hogy a hajlott hátú parasztembernek sikerül átadnia a tudását, s a fiatalabb nemzedék továbbviszi – persze a mai körülményekhez igazítva – a hagyományokat. Vetítés közben valódi érzelmeknek, a kibontakozó barátságnak lehetünk tanúi, Kondás Károly a film végére kimondja: „Bandi, büszke vagyok rád, büszke vagyok rád, öcsém!” Ecsedi Melinda pedig megfogalmazza, milyen fontos már gyerekkorban megtapasztalni az állatok iránti szeretetet, a kötődést, amely erőt ad a folytatáshoz.
