Vanda meghalt – életem fénye kialudt, indítja az 1947. augusztus 27-i éjjel és a másnapi hajnal eseményeinek rekonstruálását utolsó művében Molnár Ferenc. Annyi bizonyos, hogy a New York-i Plaza Hotel 835-ös szobájában telefoncsörgés törte meg a csendet augusztus 28-án: „Itt a szállodai detektív beszél. A titkárnője meghalt.” Bartha Vanda negyven sem volt még. Molnár Ferenc a hetvenedik életévében járt, amikor gyászfeldolgozó írásfolyamban rögzítette a tragikus éjszaka körülményeit, az amerikai emigráció és a Budapesten hátrahagyott hétköznapok emlékeit. Ki volt Bartha Vanda, és miért halt meg? Hogyan támogatta egymást két sebzett lélek, író és asszisztense, aki valójában mindenese – és mindene – volt Molnárnak?
Útitárs a száműzetésben
Golyóstollal körmölt, német nyelvű, ám itt-ott a megfelelő angol szófordulattal is kiegészített paksaméta fölé hajolunk Rózsafalvi Zsuzsannával, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) Kézirattárának főosztályvezetőjével. Kaliforniai antikváriumban bukkant fel ez az elveszettnek hitt Molnár-kézirat, amely az Útitárs a száműzetésben című önéletrajzi próza fogalmazványát tartalmazza. A szerző különféle méretű papírlapokon kék tintás és piros ceruzaírásos megjegyzésekkel tagolta, tette átláthatóvá a szövegét. Ez a munkamódszer ismerős lehet a Játék a kastélyban című színműből is azon a ponton, amikor Almády, az idősödő hősszerelmes viszontlátja óvatlanul kimondott szavait: „De te kihasználtál és kifacsartál, mint egy citromot.” „Érdekes, szó szerint leírta az egészet” – döbben meg az amorózó, miközben Turai, a színműíró éppen azt magyarázza neki, hogy szó szerint meg kell ám tanulnia a lázas éjszakában elhangzott mondatait: „Ezt a részt aláhúztam piros ceruzával. Három egész oldal. Innen… a tizenhatodik oldaltól… ez még mind… »Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet...« és itt tovább…”
– Molnár Ferenc több kéziratában használja a piros ceruzát, mivel publicistaként és színműíróként is csapatmunkában gondolkodott, a figyelemfelhívó jelölések pedig már a próbákon hasznosak lehettek. Általánosságban elmondható, hogy a múlt században azok a szerzők tagolták így a szövegeiket, akik láttak már belülről szerkesztőséget, akik maguk is aktívan részt vettek a publikálás folyamatában. Molnár ilyen volt, hiszen a pályáját újságíróként kezdte – emlékeztet Rózsafalvi Zsuzsanna. – Színpadi szerzőként, már túl az itthoni népszerűsége csúcsán sikerrel játszották a darabjait külföldön is, különösen Ausztriában és Németországban kedvelték, de a hitleri politika előretörésekor Molnár elhagyta Európát. 1940-ben érkezett meg feleségével, Darvas Lili színésznővel Amerikába, ahova pár hónappal később követte őt a nagy műveltségű Bartha Vanda.
Tolmácsa volt – a gyorsan pergő New York-i beszédet jobban megértette, mint az író –, és titkárnője – az elvált asszony négy nyelven írt, olvasott és beszélt –, később menedzsere. S hogy hányféle szerepet töltött még be Molnár életében, azt a színpadi szerző így summázza:
Segítsége először gyermeki volt, később testvéri lett, majd Amerikában anyai segítséggé magasztosult. […] 1940. május elején – betegen ágyban feküdtem – kopogtatott New York-i szállodai szobám ajtaján. Egy perccel később már az ütőeremet fogta. Ugyanezt csinálta hét évvel és négy hónappal később ugyanebben a szobában azon az estén, amelynek éjszakáján meghalt.
Tény, és erről az unoka, Sárközi Mátyás is beszámol, hogy Molnár Ferenc és Darvas Lili nyitott házasságban éltek, évente csak néhány hetet töltöttek együtt, és az ilyen alkalmakat általában utazással kötötték egybe. Beszédes továbbá, hogy az író az asszisztensével lakott egy szállodában – néhány emelettel lejjebb –, Darvas Lili, aki ekkoriban szép sikereket ért el a Broadway-n, háromutcányira lakott tőlük. A színésznő szerette és becsülte Vandát, amiért az olyan önfeláldozóan támogatta férjét. „Lilivel, a feleségemmel sokat beszélgettünk arról, hogy halálom után miképpen mentesítsük Vandát […] a gondoktól, mivel ő maga egyáltalán nem gondolt a jövőjére – írja Molnár. – Először örökbe akartuk fogadni, de erről az ötletről lemondtunk.” Végül végrendeletet készítettek, amelyben a titkárnőt is megnevezték egyik örökösüknek. Amikor Bartha Vanda erről értesült, mosolyogva csak ennyit mondott: „Mi szükség van erre? Hiszen maga fog eltemetni engem.”
Traumafeldolgozó szöveg
– Az Útitárs a száműzetésben című önéletrajzi írás magyar nyelvű kéziratáról semmit nem tudunk. Azt sem, hogy létezik-e vagy létezett-e egyáltalán teljes egészében, vagy csak a New Yorkban található töredékeiben; az irodalomtörténészek véleménye megoszlik e tekintetben. Az 1950-es, angol nyelvű első kiadáshoz készült ez a német nyelvű tisztázat az 1940-es évek legvégén – lapozza fel kesztyűs kézzel a kéziratot a PIM főosztályvezetője. – Mivel Molnár nem tudott olyan jól angolul, az Amerikában kiadásra szánt szöveget németből fordították angolra. A magyar változat majd csak az író halála után, 1958-ban jelenik meg Stella Adorján újságíró fordításában. Ő az angol kiadásból dolgozhatott. A német nyelvű kéziratnak már a kinézete is sajátos: a betoldásokkal tarkított, összetűzött oldalakról a következő hónapokban a restaurátorok eltávolítják a fémkapcsokat, és megkezdődik a kutatás is, amelynek során, reméljük, Bartha Vandáról is többet megtudhatunk.
Molnár Ferenc szerint a külvilágra kiegyensúlyozott személy benyomását tette az asszony, „bensőjében azonban éppen az ellenkezője volt, különösen, amikor egy évig tartó őrjítő levelezés és telefonérdeklődés után teljes bizonyossággal megtudta, hogy Mihály fivérét, akit imádott, és akivel gyámjuknál együtt nevelkedtek, a németek Auschwitzban megkínozták és meggyilkolták”. Az író hozzáteszi: azáltal, hogy külföldre szöktek, ők megmenekültek a kínzásoktól és a haláltól, ellentétben oly sok barátukkal, rokonukkal. Innen ered hát a fiatal nő zaklatottsága, ezért szedett erős nyugtatókat elalvás előtt.
A halálát is gyógyszer-túladagolás okozta. Öngyilkosság történt? Ezt nem lehet egyértelműen kimondani, ám az Útitárs a száműzetésben című önéletrajzi kötetben találni jó néhány utalást arra vonatkozóan, hogy Vanda nem tudott belenyugodni a szeretteinek halálába, és nem tudta volna elviselni Molnár elvesztését sem. Gyakran hangoztatta, hogy fiatalon fog meghalni. Így az íróra maradt a gyászfeldolgozás.
– A dokumentum lényegében traumafeldolgozó szöveg – hangsúlyozza a PIM Kézirattár főosztályvezetője –, amelynek első hét fejezetét Vanda életútjának és az együtt töltött évek bemutatásának szenteli az író. Az emlékezés második fele a környezetre fókuszál: mikor és kivel találkoztak, milyen utazásokat tettek Európában és Amerikában az 1930-as, ’40-es években. Az utolsó fejezet színműtöredéke metaforikusan ábrázolja, mi mindent köszönhet az 1943-ban szívrohamon átesett Molnár Ferenc Vandának: víziójában mennyből alászállt angyal ápolja a beteget, majd annak halálakor elhagyja a földi létet. Az Útitárs a száműzetésben emléket állít Vandának, de önéletrajzként is érvényes. Ezért is tartotta fontosnak a PIM, hogy a magyar állam tulajdonába kerüljön a német nyelvű kézirategyüttes, mivel kifejezetten kevés információval rendelkezünk Molnár emigrációs éveiről. Az alapos szövegvizsgálattal remélhetőleg újdonságokra is fény derül!
Molnár Ferenc menedéke
A dokumentumra Lukin Gábor, az író Amerikában élő dédunokája hívta föl a figyelmet, miután a magánkézben, antikváriumokban és közgyűjteményekben lévő Molnár-emlékeket végigkutatta. A hagyaték egy része a New York-i városi könyvtárban található, mert az Vanda kedvelt kutatóhelye is volt. Molnár Ferenc a titkárnője halála után úgy érezte, sem élni, sem írni nem tud nélküle: az életművét lezárta, minden kéziratát, jegyzeteit, hátrahagyott művét bevitte a könyvtárba, és a paksaméta tetejére rátette a nő fényképét. A hagyatékot is Bartha Vanda néven regisztrálták a katalógusban.
– A Darvas Lili birtokában lévő hagyatéki rész 1977-ben került a PIM-be – tájékoztat Rózsafalvi Zsuzsanna –, a színésznő személyes levelezésüket is az intézménynek ajándékozta végrendeletében. Antikváriumokban persze fel-felbukkanhatnak még Molnár-kéziratok, most is ez történt – és a hazaérkezés útja is kalandos volt. Ilyen esetekben azért fennáll annak a veszélye, hogy eltűnik, megsérül vagy a hosszú hajóút során megnedvesedik a papír, ezért sem szerettük volna, ha postán adják fel az értékes kéziratot. A Los Angeles-i főkonzulátus segítségét kértük, végül Széles Tamás főkonzul segítségével érkezett meg hozzánk a kézirategyüttes, és került be a PIM gyűjteményébe.
Bartha Vanda tökéletes (úti)társként kísérte az írót magánéletében és hivatásában az emigráció éveiben. Összetartozásuk krónikája meghitt hangú visszaemlékezés, a kötetzáró színműtöredék annál inkább megfejtésre vár. A szövegben nyomatékosan megjelenik a két sírkő motívuma: „…egymás mellett. A te neveddel és az ő nevével.” Újra és újra kimondatja a szerző szereplőivel:
Mellé fognak temetni. Ez lesz a földi emlékezete annak, hogy két idegen, idegen ember, akik hosszú esztendőkig nem is tudtak egymás létezéséről, egyszer csak menedéket találnak egymásban, és együtt maradnak ebben a szörnyűséges világban.
Molnár Ferenc élete utolsó éveit tartós depresszióban, keserűen és zárkózottan töltötte 1952-es haláláig. Darvas Lili a Linden Hill-i temetőben Bartha Vanda sírja mellé temettette férjét.
Szeánsz a szekrényben
A szállodai szobám melletti fürdőszobában van egy aránylag terjedelmes faliszekrény: másfél méter mély és csaknem két méter széles. Az ajtó felé eső sarkában van egy polc, azon fémtálca és Vanda „kávéskonyhája”. […] Egy éjszaka két óra tájban hirtelen felébredtem, és a gyógyszerek kábulatában anélkül, hogy villanyt gyújtottam volna, kinyitottam a kis előtér ajtaját, abban az álmomban fogamzott biztos feltevésben, hogy Vandát ott találom. Életében sok időt töltött itt a „kávéskonyha” közelében. Vizet forralt, és kávét töltögetett csészékbe, termoszokba. Kinyitottam az ajtót. […] Akár van értelme annak, amit mondok, akár nincs, Vanda nem állott ott, jól tudtam akkor is, most is, de mégiscsak ott állott – meghökkenve. Tisztában voltam vele akkor, és ma is tisztában vagyok vele, hogy ott álltam, és talán nem láttam őt, de egészen biztosan néztem rá.
Szigorúan rászóltam:
– Miért nem főzött kávét az utóbbi napokban?
Félénken válaszolt:
– Mert meghaltam. […]
A vele folytatott éjszakai beszélgetések a szűk előtérben 1947 októberében állandósultak. Újból vadul ittam, holott három és fél évig nem nyúltam alkoholhoz – igaz, hogy orvosi tilalomra. Most már délután öt órakor hozzáláttam, mert ekkor kezdődött számomra a nap legőrjítőbb szakasza. Ilyenkor éreztem a legkeservesebben a hiányát; amikor ötöt ütött az óra, bekopogtatott szobámba, és megkezdődött, amit az ő „hivatalos órái”-nak neveztünk.
Addig folytattam az ivást, amíg be nem szedtem az altatókat. Furcsa, vakmerő korszaka volt ez az életemnek, majdnem öngyilkossági kísérlet, gyerekes kihívása a végzetnek. Elszántan a Sors tudomására akartam hozni, hogy elvesztettem az egyetlen lényt, aki még az élethez kapcsolt. Ez alatt az idő alatt rendszerint két és három óra között felébredtem, besurrantam a nagy szekrénybe, és egy pillantást vetettem a „kávéskonyhára”. (Amelyet közben miniatűr temetővé változtattam.) […]
Az apró villanykörte lehunyta szemét, és a sötétben már beszélgethettem Vandával. Jól tudom, ez nem volt szellemidézés, önhipnózis sem, de még kísérlet sem arra, hogy természetfölötti csodát produkáljak. Jól tudtam, ez nem volt egyéb, csak színjátszás a magam hasznára, de ezt a játékot nem űzhettem volna a kábítószerek mérgező segítsége nélkül. Ezt az önmarcangoló műveletet azért csináltam, hogy a fájdalom – ha csak egy röpke pillanatra is – hozza vissza az életembe Vandát. Kérdéseket intéztem hozzá, és válaszoltam az ő nevében. Hangosan kérdeztem, és helyette halkan feleltem. Mindig azt feleltem, amit ő felelt volna […]
Ezek a beszélgetések csak megerősítették azt az elhatározásomat, hogy megfogadjam egy amerikai igaz jó barátomnak, Sam Jaffe-nek a tanácsát.
– Nincs rendszer a maga szenvedésében – mondotta. – Nem viselkedik helyesen. Úgy szerette Vandát, mint a saját gyermekét, nem igaz? Le kellene szépen ülnie Vanda emlékével, és meg kellene vele egyeznie. […] Megfogadtam tanácsát. Megállapodtam Vanda emlékével és magammal, hogy Vanda tovább fog élni velem. Bágyadt, homályos és kétségkívül réveteg életet fog élni, de élni fog. Mesealkotó képességemmel idővel egyre élőbbé varázsolhatom.
(Forrás: Molnár Ferenc: Útitárs a száműzetésben – Jegyzetek egy önéletrajzhoz. Fordította: Stella Adorján)
