Az Oppenheimer jórészt megúszta. Persze nem az atombomba atyjai közé sorolt, majd meghurcolt és végül gégerákban meghalt amerikai fizikus, hanem Christopher Nolan immár a magyar mozikban is látható háromórás életrajzi filmje. Mivel a hollywoodi forgatókönyvírók és a színészek immár közös sztrájkja nemcsak a forgatásokat, hanem sok mást is leállít a filmiparban, az Oppenheimer promóciója is szenvedett ugyan némi kárt, de legalább vetítik már. A filmipari munkavállalók tízezreit érintő, 1960 óta példátlan „ikersztrájk” – amikor tehát a két rokonszakma céheibe tömörült dolgozók egyszerre nem veszik fel a munkát – ugyanakkor már mostanra olyan áldozatokat követelt, mint Ridley Scott Gladiátorának világszerte várva várt folytatása, vagy a Mission: Impossible – Leszámolás második része. Forgatásuk ma lehetetlen küldetés; emiatt mindkét esetben a Paramount Pictures szívhatja a fogát, de a többi nagy hollywoodi gyártó, így a Warner Brothers és a Universal Pictures sem maradt ki a szórásból. Egyelőre lehetetlen megmondani, mennyi kár éri őket, és mekkora halasztást szenvednek az egyes produkciók, ehhez ugyanis azt kell előbb tudnunk, meddig tart a sztrájk.
Kényszerleállás
Ha ez bárkit is vigasztal a filmrajongók közül, régen sem mentek különbül e dolgok. Marilyn Monroe-ra és Yves Montand-ra George Cukor vígjátéka, a Szeressünk! 1960-as kényszerleállásakor szabályosan rászakadt egy hónap váratlan szabadidő, amelynek tartalmas eltöltését a francia sztár esetében külön nehezítette, hogy Montand nem tudott angolul. A nők nyelvén viszont jól értett: a pár a rossz nyelvek szerint egymásra hangolódva vészelte át a fennforgásokat, kihasználva nem kevésbé világhírű házastársaik, Arthur Miller és Simone Signoret távollétét. Közben a tévében nézhették, ahogy egy akkor már ismert, noha hozzájuk képest másodrangú színész, valami Ronald Reagan a színészegylet vezetőjeként alkudozik a stúdiókkal.
A tévé kulcsszó. Az 1950-es évek Amerikájában szinte a semmiről indulva olyan sebességgel terjedt el, hogy a végére minden tíz otthonból kilencben megtalálható volt egy készülék. 1952-ben az amerikai elnökjelöltek már eljuttatták a televízión keresztül is az üzeneteiket a választókhoz, 1960-ra pedig az első tévévitájuknak – ráadásul azóta is az egyik legemlékezetesebbnek – is eljött az ideje, John F. Kennedy és Richard Nixon részvételével.
A gyökeres technológiai változás hatásai a filmiparban is jelentkeztek. A profit elosztásában egyre kiáltóbbak lettek az egyenlőtlenségek: ez az ’50-es évek elején is sztrájkhoz vezetett. A stúdiók kaszáltak azzal, hogy már bemutatott produkciókat lepasszoltak a tévéknek – ahogy a sajtóban mondanánk – másodközlésre. Ebből viszont a színészek nem láttak egy centet sem. Innen származtatható az úgynevezett maradványdíjak követelése.
Végül kompromisszum született: a színészek markát nem a tévés kőkorszakig, 1948-ig visszamenőleg ütötte pénz a lejátszások után, hanem csak 1960-tól kezdve. Ezenkívül a producerek befizettek egyszeri 2,65 millió dollárt a színészek egészségügyi és nyugdíjalapjába. Ez ma már persze potom összeg, de a hollywoodi színészek sem 160 ezren voltak, mint ma, csak pár ezren, és a zöldhasú is jóval többet ért.
