Az elbeszélés középpontjában egy falusi iskolamester áll, Jakob Bach, a tanító, aki a történet elején harminc körüli magányos férfi. Egy különös szerelem, egy feszültségteli egymásra találás, egy békésnek induló élet bontakozik ki előttünk, amelyet eleinte ostromolnak, majd összezúznak az orosz történelem rettenetes hullámai. Bach – miután mindent elveszített, s a fájdalom megnémította – új nyelvet és új kifejezési formát talál: a mesét. Hoffmann párttitkár, egy Németországból áttelepült kommunista ugyanis általa akarja megismerni Oroszország helyi szokásait, a hiedelmeket, s Bach írni kezd. Legendákat, hagyományokat, meséket mesél, s ahogy a lét egyre elviselhetetlenebbé válik, úgy születnek újjá a tollán a Grimm testvérek elbeszéléseit idéző horrorisztikus történetek.
Amikor a német célpont Oroszország volt
De engedjék meg nekem, hogy itt félbehagyjam Bach tanító úr történetét, s mondjak pár szót arról a közösségről, amelyben sokáig otthon volt főszereplőnk. A regény eredeti címe Gyétyi moi, vagyis Gyermekeim. Így szólította meg az országába hívott német telepes parasztokat Nagy Katalin cárnő, aki ugyancsak német földről érkezett. A XVIII. században ugyanis Oroszország tárt karokkal várta a nyugati, persze főképp a közeli német fejedelemségekből érkező telepeseket, bevándorlókat. A parasztok mellett katonák, hajósok, szakmunkások, művészek is érkeztek, de a legnagyobb számban földművesek. Jelentős részük a Volga mentén létesített falvakba költözött. Földet kaptak, különleges jogokat élveztek, nem osztoztak a szinte rabszolgasorban élő, adható-vehető oroszországi jobbágyok sorsában.
A XVIII. század amúgy is a nagy német kiáramlás időszaka volt.
Nemcsak Oroszországba, de Magyarországra is özönlöttek a német telepesek. Felvilágosult királyaink – mit sem gondolva a nemzeti eszmékkel – az orosz cárokkal vetélkedve hívták a török alól felszabadult, hadak dúlta országba a német földműveseket. Itt ugyanúgy, mint keleten, föld, különleges jogok, adókedvezmények várták a honfoglalókat.
