– Az egyik rabtársunk írta a zenét és a szöveget is – meséli az előadás egyik szereplője, aki 24 éve van börtönben. – Az életemet itt fogom tölteni, így sokat ad, hogy gyülekezetebe járok, koncerteket tartunk és beszélgetek emberekkel. Húsz éve énekelek, autodidakta módon tanultam a börtönben. Már nem érzem nehéznek, hogy itt vagyok, különösen akkor, ha olyan rabtársakkal vagyunk egy zárkában, akiket 15-20 éve jól ismerek. Együtt kelünk, dolgozunk, sétálunk. Ők a családom, a testvéreim.
Ha pedig bejönnek a hozzátartozók, vendégek érkeznek és megtapsolnak minket, kicsit olyan, mintha a külvilágban lennénk. Nagyon jó lenne szabadságot kapni, de azt nem lehet. Ehhez sosem lehet hozzászokni
– mondja elfogultan. Művészemberként gondol magára, énekel, rajzol, sportol, így jobban eltelik az idő. Jobban megérti magát a kiszolgáltatottabb idősekkel, akik bezárkózva töltik a napjaikat, így áldás, ha segíthet rajtuk. Egy másik fiatal fogvatartott 15 éve ül, húszévesen került a börtönbe. Nyolc általánost végezett, de a Csillagban leérettségizett, majd több szakmai végzettséget szerzett.
Olyan családban nőttem fel, ahol sosem tartottunk ünnepet. Most a zárkában egymás születés- és névnapját is megünnepeljük. Öten vagyunk, baráti, szinte családi kapcsolat van köztünk.
Lehetőségünk van gyülekezetbe járni, ami nagyon fontos számomra. Van esélyem, hogy kikerüljek öt év múlva. Szeretnék családot alapítani, a szakmámban elhelyezkedni és a gyülekezet révén segíteni másoknak – mondja bizakodva. Mindezen vágyakról a börtönváros túloldalán sétálók mit sem sejtenek. Gyermekük kezét fogják, bevásárlószatyrot cipelnek, élik a mindennapi életüket, a falakon belüli világról aligha vesznek tudomást.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!