Ötven éve fogadta el Bős–Nagymaros tervét a magyar kormány

Ötven éve, 1974-ben fogadta el a magyar kormány a bős–nagymarosi vízlépcső tervét, a Duna magyarországi és szlovákiai közös szakaszának komplex hasznosítási javaslatát. Környezetvédelmi szempontból a technikai fejlődés és az ökológiai tudatosság ütközőpontjának iskolapéldája volt a projekt, amely így hamar viták kereszttüzébe került.

Forrás: Fortepan/tm

A bős–nagymarosi vízlépcső ötlete még az 1900-as évek elején merült fel, komolyan azonban csak a szocialista tervgazdálkodás idején kezdett el vele foglalkozni az állami vezetés. A vízlépcsőrendszer első vázlatát az 1950-es években a Budapesti Műszaki Egyetemen Mosonyi Emil vezetésével alkották meg. A gazdasági és ökológiai, hidrobiológiai és környezetvédelmi megfontolások kezdettől fogva szerepet játszottak abban, hogy a szakmai közvélemény és sokáig a politikai elit sem fogadta osztatlan örömmel a tervet.

A bős–nagymarosi vízlépcső építése. Fotó: Fortepan

 

A bős–nagymarosi vízlépcső terve

Eredetileg a folyót Dunakilitinél akarták mesterségesen oldalcsatornába terelni, hogy Bősnél áramfejlesztésre használják. 1963-ban Csehszlovákia és Magyarország közösen kezdte kidolgozni a programot. 1974. február 14-én hagyta jóvá a két kormány a tervet, a kormányközi egyezmény két évvel később született meg. Ekkor már nemcsak a dunakiliti elterelésről és a bősi vízerőműről volt szó, hanem egy Pozsonyig húzódó víztározóról, illetve a Duna felduzzasztásáról Szapnál és a nagymarosi vízlépcsőről, amely szabályozta és visszaduzzasztotta volna a Dunakiliti-tározóból kiengedett vizet. A Magyar Tudományos Akadémia azonban 1983-as állásfoglalásában a várható környezeti és gazdasági károk miatt az építkezés időbeli elhalasztását, sőt a teljes leállítását megfontolását is javasolta.

A történet és az építkezés magyarországi szakaszának megakadályozása szorosan kapcsolódik a magyar környezet- és természetvédelmi aktivizmus hőskorához. Tudósok és amatőr természetvédők is felemelték a hangjukat. 1989-ben már több ezren vettek részt a vízlépcső elleni demonstrációkon, 1990 januárjában magyar, osztrák és szlovák környezetvédők közösen tiltakoztak a megvalósítás ellen.

Eredeti formájában végül sosem valósult meg a vízlépcső, mivel a magyar kormány a tiltakozások hatására leállította az építkezést. Az Antall-kormány megpróbált kihátrálni a beruházásból, de Csehszlovákia hajthatatlan maradt, ezért a magyar fél egyoldalúan felmondta a szerződést. Ám a teljes projektet nem tudták megakadályozni, a szlovákok 1992 októberében a bősi erőmű csatornájába, szlovák területre terelték a Duna vizének 83 százalékát. 

A bősi helyzet akkor komoly szlovák–magyar biztonsági kérdés volt. Amikor megalakult a szlovák kormány, a két nemzetállam közötti problémává terebélyesedett az ügy. Ez elsősorban környezetvédelmi problémát jelentett, de volt politikai és nemzetiségi összefüggése is

– emlékszik vissza Raffay Ernő történész, politikus, aki ebben az időszakban a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára volt. Az ügyben mindkét ország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, amely 1997-ben végül a magyar és a szlovák felet is elmarasztalta, és kötelezte őket a helyzet államközi szerződésekkel való rendezésére. Ám ez azóta sem történt meg.

Környezetvédelmi szempontok

Bíró Tibor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának dékánja szerint a vízlépcső építését már a második világháború előtt is 

négy alapvető igény motiválta: a biztonságos árvízvédelem, a kiszámítható hajóút, a vízi szállítás, a jövedelmező energiatermelés és a víz visszatartásából eredő olcsó, gravitációs vízpótlás elsősorban a mezőgazdaságnak. 

Az 1980-as években új és erőteljes igényként jelent meg a környezetvédelem is, amelyre a vízlépcsőszerződés nem tudott azonnali válaszokat adni. Szerencsétlen körülmény, hogy amikor a szakmai konszenzus kialakítására és az új igények integrálására lett volna szükség, a probléma a rendszerváltó politika középpontjába került. Ez nem tette lehetővé a szakmai következmények megfelelő mérlegelését. A vízrendszer jelenleg a magyar fél tulajdonlása nélküli is hozza a kitűzött célokat. Stabil a hajóút, nőtt az árvízvédelmi biztonság, ráadásul az energiaválság miatt a bősi erőmű energiatermelése is felértékelődött. Stabil a vízellátás a Mosoni-Duna, a Kis-Duna (Csallóköz) és a Duna mellékágrendszerei irányába is.

Érdekes kérdés a környék vizes élőhelyeinek állapota. A szigetközi–csallóközi vízrendszer a folyamatosan változó hordalékkúpon mozgott. Több száz évig tartott, amíg kialakították az árvizek gyors levezetését és a hajózást támogató, de a térségre nem jellemző főmeder–mellékágrendszer viszonyt. A főmeder nagy levezetőképessége csökkentette az árvízi terhelést és növelte a hajózható napok számát. A XX. században a felső-ausztriai és a német vízlépcsők hordalék-visszatartó hatása miatt megszűnt a hordalékkúp növekedése, amibe így a főmeder belesüllyedt, a mellékágrendszerek pedig egyre kevesebb vizet kaptak. Ennek okán a vizes élőhelyek kiterjedése jelentősen csökkent. Az optimális állapotot gravitációs vízpótlással lehetett volna helyreállítani. A vízlépcsőszerződés tovább rontotta a helyzetet, az 1992-es elterelés, a vízhozam minimalizálása gyakorlatilag a mellékágrendszerek kiszáradásával járt. 

– Érdekes összehasonlítani, mit tett a magyar fél a szigetközi és a szlovák fél a csallóközi mellékágrendszer rehabilitációja érdekében – mondja Bíró Tibor.

A magyar fél a dunakiliti fenékküszöb megépítésével dinamikus, változó vízjárású vízpótlást alakított ki, amely a valamikori ágrendszer Dunához igazodó vízjárását állította elő. Ehhez viszonylag sok víz kell az évszakoktól és a vízjárástól függően, 25–200 köbméter másodpercenként. A Csallóközben statikusabb a vízpótlás, tíz–ötven köbméter másodpercenként a vízhozam. Ennek egyik oka, hogy a vízkészlet nagyobb bevételt hoz, ha a turbinákon át energiát termelve távozik, és nem a mellékágrendszerek irányában folyik le. Így viszont a mellékágrendszer hordalékülepedése, feliszapolódása felgyorsult, és a Duna alsó szakaszán jellemző állapot alakult ki, ami miatt a vizes életterek is nagyobb arányban csökkennek. Addig nehéz szakmai megoldásokról beszélni, amíg Szlovákia és Magyarország nem tud további kompromisszumokat kötni.

A vízrendszerek korábban egységet alkottak, ma azonban három különbözőről beszélhetünk: a dinamikus vízjárású szigetközi mellékágrendszerről, a statikus, feltöltődő csallóköziről és a kettő közé beékelődő, kettő–négy méterrel mélyebb főmederről, amelynek nincs élő kapcsolata a mellékágrendszerekkel Dunakiliti alatt. A kiszáradt meder növényzete viszont az időközönként szükségessé váló árvízlevezetések szintjét folyamatosan emeli, vagyis árvízkor csökken a biztonság, tehát közös megoldásra lenne szükség.

Szlovákia helyzeti előnyben van a vízkészlet kezelésében, de nem kerülheti meg a csallóközi mellékágrendszer rehabilitációját és a főmeder árvízlevezető képességének javítását, illetve a három vízrendszer egységének visszaállítását sem odázhatja tovább

– szögezi le Bíró Tibor. – A térség vízgazdálkodásának jövője szempontjából nem releváns, hogy az eredeti terveket ki támogatta és ki nem. Sokkal fontosabb, le tudjuk-e zárni a még mindig nyitott vízlépcsőszerződést, és fel tudjuk-e számolni közös megoldásokkal a Duna elterelése okozta bizonytalan helyzetet.

A Szigetköz a megoldási lehetőségek jó példája. Több pozitív beavatkozás történt a mentesített ártéri területeken, a Mosoni-Dunán és a mellékágrendszeren is, amelyek kedvező hatásai már érződnek. Így jött létre a Szigetközi Natúrpark is, amely a vizes élőhelyek biztonságos fejlődését támogatja. Szakértők úgy vélik, folytatni kell a vízrendszer állapotjavítását szolgáló mérnöki munkát.

Borítókép: 1989-ben több ezren vettek részt a vízlépcső elleni demonstrációkon (Fotó: Fortepan)