Mivel a pandémia már a múlté, a streaming a népszerű bűnbak: egy mozijegy és egy büfés menü áráért óriási videótárból válogathatunk, filmek mellett tévésorozatok és egyéb műsorok közül is, amelyeket ráadásul tetszőleges időben, otthonunk kényelméből, sőt okostelefonjainkon keresztül igazából bárhol élvezhetünk. Hollywood legjelesebb alkotói is aggódnak, Tom Cruise például rögtön a pandémia után állt a mozilátogatás népszerűsítésének élére (Steven Spielberg szerint megmentette a filmszínházakat a Top Gun: Maverick látványvilágával és sikerével), a legnagyobb rendezők (amilyen Spielberg mellett még a friss Oscar-díjas Christopher Nolan) pedig tülekedve méltatják kollégáik új alkotásait, hogy azzal is visszacsábítsák a közönséget.
A Netflix térhódítását a legtöbb nagy techcég és hollywoodi stúdió (illetve az utóbbiakat birtokló konglomerátumok) is megirigyelték, így indulhatott a Disney+, a Hulu, az Amazon Prime Video, az HBO Go (majd Max), a Paramount+, az Apple TV+ és még sorolhatnánk. Míg például Tom Cruise kitart a mozik mellett, a legelismertebb élő rendező, Martin Scorsese már beadta a derekát, amikor a Netflixnek készítette el Az ír című gengszter-eposzát, nemrég pedig az Apple-nek a Megfojtott virágokat (Ridley Scott pedig ugyancsak az almás cégnek a Napóleont). A nagyközönség számára vonzóbb tartalmat pedig nehéz elképzelni a Disney+ Obi-Wan Kenobi-sorozatánál, ami összeköti a Star Wars-előzményfilmeket a klasszikus trilógiával, ráadásul a karaktert a George Lucas filmjeiben alakító Ewan McGregorral a főszerepben. Közben Hollywood legbiztosabbnak látszó üzlete, a szuperhős-műfaj is kifulladt, a 2023-as év egyik nagy horderejű és meglepő fejleménye a Marvel hanyatlása volt.
Korai viszont még temetni a mozikat, amelyek már több nagy válságot túléltek a XX. században.
Az első krízis, amikor az otthon elérhető szórakozás a mozibajárás létét látszott fenyegetni, a rádió elterjedése volt nem kevesebb, mint egy évszázada, a húszas évek Amerikájában. Az évtized öt rádiócsatornával kezdődött, és több mint hatszázzal zárt, miközben a húszas évek végén a nagy gazdasági világválság is beütött. De Hollywood alkalmazkodott: lezárta a néma érát a hangosfilmekkel, azon belül is a zenés filmekkel, elég az első fecskére, A dzsesszénekesre gondolni. Habár Orson Welles híres rádiójátékával, az 1938-as Világok harcával bizonyította, hogy a rádióban rejlő lehetőségeket sem szabad alábecsülni, jóval súlyosabb válságot okozott a televízió elterjedése az ötvenes években. Ez vezetett a hollywoodi reneszánszhoz a hatvanas években, amikor az európai új hullámok művészfilmesei (Godard, Truffaut, Fellini, Antonioni és Bergman) ihlették meg az amerikaiakat. A tévével harcoltak a hetvenes években a modern művészfilmek helyett immár látványos műfaji filmekkel jelentkező mozifenegyerekek is, amilyenek Coppola, Lucas, Spielberg és Scorsese. A videókazetta, a kalózkodás és az illegális letöltések is alkalmazkodásra kényszerítették Hollywoodot. A leggyakoribb stratégia a mozivászon nagyságát teljes egészében kihasználó, grandiózus látványvilágot kínáló eposzok készítése volt, amihez olyan blikkfangokat is társítottak, mint például a 3D, amihez mindig egy-egy válság idején nyúltak a filmesek.
A leghatékonyabb stratégia viszont egyszerűen az új felületek meghódítása.
Mint Martin Scorsese az idei Berlinalén fogalmazott, a technológiától nem félni kell, hanem irányítani, és Hollywood filmkészítőinek ez eddig remekül sikerült. A tévé, a videó és a DVD csak hozzáadott egy-egy film bevételéhez, a torrentoldalakat az olcsó, legális és professzionális streaming ütötte ki a nyeregből, hogy aztán végül a hollywoodi stúdiók is elindítsák a maguk online videótárát.
Van tehát bőven remény a moziba járók számára, részben mert a streaming háza táján sem annyira rózsás a helyzet.
Ahogy egyre több szolgáltató szökkent szárba, a verseny is erősebb lett az előfizetőkért. Amire jó példa az Apple stratégiája, akik három különböző stúdióval együttműködve készítették el a Megfojtott virágok, a Napóleon és a Argylle: A szuperkém című filmeket. És míg korábban a Netflix például csak azért küldte (erősen limitált) moziforgalmazásba a legjobb filmjeit, hogy nevezhetőek legyenek az Oscar-díjakra, az Apple mindhárom alkotásnak széles körű filmszínházi premiert biztosított. Tették mindezt azért, mert többet profitálhatnak a moziforgalmazás bevételéből, mint amennyit egy kizárólag streamingen elérhető produkcióval megszerezhető előfizetők hoznának a konyhára, ráadásul a filmszínházi premier a márka és az adott alkotás reklámfelületének is kiváló. A streamingszíntéren is irigylik az olyan mozifilmek milliárdos bevételét, mint a Top Gun: Maverick, az Avatar: A víz útja, vagy tavaly a Barbie és az Oppenheimer. Eközben aggasztó fejlemény például a streaming világából, hogy májustól immár Magyarországon is eltűnik az HBO név (csak Max marad a Discoveryvel való összeolvadásból), azaz a Warner veszni hagyja a minőségi televíziózás és otthoni szórakozás szinonimájának számító, évtizedek munkájával felépített márkát.
A mozikban közben már 190 milliós büdzséjének a háromszorosát hozta vissza a Dűne: Második rész, pedig egy 1965-ös nagyregény közel három óra hosszú adaptációjaként teljes érdektelenség is övezhetné. A legrosszabb forgatókönyv pedig csupán annyi, hogy a mozikból olyasféle elitkulturális szórakozási platform válik, mint amilyen ma a színház, ami, elnézve a képregényekből szalajtott szuperhősöket felvonultató kortárs hollywoodi mozikínálatot, talán nem is lenne akkora tragédia, amivel Martin Scorsese is biztosan egyetértene.
