Az egyiptomi óbirodalmi uralkodók Hufu, Hafré és Menkauré fáraók (vagy görögösített, jobban ismert nevükön Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz) Kr. e. 2600 és 2500 között építtették a három nagy piramist. A legnagyobb Ahet-Hufrué (nevének jelentése Hufu horizontja vagy fényhegye): jelenleg 137,5 méter magas és 54 ezer négyzetméter alapterületen áll. Eredeti, 147 méteres magasságával négyezer éven keresztül volt a világ legmagasabb épülete.
Az egyiptomi piramisok titkai
Az egyik rejtély ahhoz kapcsolódik, hogy annak ellenére, hogy a piramisok az uralkodók temetkezési helyeként szolgáltak, a legtöbbjükben alig találtak múmiákat. A nagy piramis királykamrájának északnyugati sarkából hiányoznak a gránit padlólapok, amelyeket valószínűleg azért távolították el, mert megrongálódtak vagy egy titkos kamra bejáratát rejtették. A lyukak szolgálhattak a piramis belsejében rejlő víz elvezetésére is. A csúcsról hiányzó zárókő is számos találgatásra ad okot, mert bár a piramis távolról hegyesnek tűnik, a tetején egy tíz méter széles sík terület található. Az épület bonyolult alagútrendszere a mai napig feltárás alatt van, ezeket feltehetően a piramisok építése során használták a kőtömbök szállítására.
A kutatók már korábban is úgy gondolják, hogy a kőtömböket a Nílus partjáról szállították a piramisokhoz, majd az alagutakon keresztül sínek és csörlők segítségével, esetleg a közeli vízi utakon keresztül vitték őket a piramis belsejébe, ám mindkét lehetőség csupán elméleti feltételezés volt. Ez idáig.
Úgy tűnik, az Észak-karolinai Egyetem wilmingtoni kutatócsoportja megfejtette a több mint négyezer évvel ezelőtt épült 31 piramis (köztük a nagy gízaiak) egyik legnagyobb rejtélyét. A kutatók a Nature folyóiratban megjelent tanulmányukban tárták a nyilvánosság elé, hogy bizonyítékaik szerint a kövek egy ma már nem létező Nílus-ágon kerültek az építkezések helyszínére. A rég elveszett folyóág ma a sivatag és szántóföldek alatt rejtőzik, a kutatók Ahramat-ágnak nevezték el, ami arabul piramist jelent.
Meggyőző bizonyítékokra bukkantak a kutatók
A tanulmány egyik szerzője, Eman Ghoneim, a kutatócsoport vezetője szerint mostanáig senki sem volt biztos az óriási vízi út helyét, alakját, méretét vagy közelségét illetően. A kutatócsoport azonban egy kontinenseken átívelő együttműködés részeként radaros műholdfelvételeket, történelmi térképeket, geofizikai felméréseket és üledékmagvételeket (a régészek által használt technika, amellyel bizonyítékok nyerhetők ki mintákból) használt a folyóág feltérképezéséhez, amelyet körülbelül 4200 évvel ezelőtt egy nagy szárazság miatt homokviharok temettek be.
A kérdéses terület 64 kilométer hosszú és kettő–hétszázméter széles, jól határolta a 4700 és 3700 évvel ezelőtt épített 31 piramist.
A radartechnológia segítségével a homokfelszín rejtette vonalakról lehetett képeket készíteni. Eman Ghoneim szerint ezek között eltemetett folyók és ősi építmények nyomaira bukkantak, és később a helyszínről származó üledékmagok erősítették meg a meder jelenlétét. Ez Suzanne Onstine, a tanulmány társszerzője szerint megmagyarázza, miként épülhettek a piramisok távol a mai Nílustól. A tényleges folyóág lokalizálása és az adatok segítenek megmagyarázni az építést.
Ezek mind azt mutatják, hogy létezett egy vízi útvonal, amelyet a nehezebb tömbök, felszerelések, emberek, illetve minden más szállítására lehetett használni. A folyóág közelsége a komplexumokhoz arra utal, hogy az még működőképes volt a piramisok építési szakaszában
– írja a tanulmány. Tehát az ókori egyiptomiak az emberi munka helyett a folyó energiáját használhatták a nehéz tömbök szállítására. Számos részlet továbbra is tisztázatlan, további kutatásokra van szükség. Az azonban biztos, hogy az alapanyagok többsége délről származott, a köveket pedig mindenképpen egyszerűbb volt a folyón szállítani, mint a szárazföldön.
