Tudjuk, egy kép többet mond minden szónál. És Csaknem százhatvan? A Buckingham-palota King’s Galleryje első kiállításként a Windsorok előtt tiszteleg. A Királyi portrék: a fotográfia évszázada a monarchia híres alakjait mutatja be szinte a fényképezés születésétől kezdve. Fotók, portrék, próbanyomatok és soha nem látott dokumentumok mesélnek a letűnt korokról éppúgy, mint a monarchia új arcáról.
Az első teremben Albert herceg és Elizabeth Bowes-Lyon (a későbbi VI. György és felesége) fogadja a látogatót, unokájuk a jelenlegi király, III Károly társaságában. Szinte pontosan egy évszázad választja el a két képet egymástól. A korai fényképek tüll- és taftköpenyei, prémes stólái és hegyes kabáthajtókái a múlt század elejét idézik. A fő kiállítóterem első része az 1920-as és 1930-as évek fotózásával foglalkozik, feltárva a háború utáni európai nagyvárosokban jellemző átalakulásokat a divat, a trendek és a technológia terén, amelyek jelentősen befolyásolták a fényképezési stílusokat is. A korszak leghíresebb fotósai, például Yevonde, Dorothy Wilding és Cecil Beaton által készített képek a munkamódszerekbe is betekintést nyújtanak. Harlip például köztudottan irányította alanyait olyan kérésekkel, mint mutassák meg neki Rembrandtot, míg Marcus Adam általában kitiltotta a felnőtteket a műterméből, hogy a gyerekek felszabadultabbak lehessenek a kamera előtt. York akkori hercege és hercegnéje (a későbbi király és királynő) esetében viszont kivételt tett, és családi portrét késztett a fiatal Erzsébet és Margit hercegnőkkel közösen, megmutatva, hogyan élt a York család, mielőtt VIII. Eduárd lemondott volna.
Később a falakat Margit hercegnő ragyogja be néha csupasz vállakkal és mindig csillogó szemmel, akár egy született filmsztár. Hasonló érzést kelt Diana hercegné három képe, amelyeken egyszer játékos anyaként, kétszer pedig kacéran mosolyog. A jelenlegi királyné négy fényképen látható, ám azok jóval távolságtartóbbak. III. Károlyt sem könnyedségéről ismerni fel a képeken, Cecil Beaton duci fiúként örökítette meg szögletes apja mellett. A képen szinte eltörpül a jelenlegi király, és az apai hatalom jelenik meg. A tizennyolcadik születésnapján készült portré sem a legszerencsésebb, Nadav Kander 2013-as, a Time magazin megbízásából készült műve viszont a modern monarchia meggyőző víziója. Kander képén az akkori walesi herceg inge, nyakkendője és ezüstös haja is visszatükrözik és így fokozzák csillogó szürkéskék tekintetét. A pozitív kép még jelentősebb, ha az ember Jonathan Yeo épp a kiállítás megnyitása előtt leleplezett vörösben úszó, anakronisztikus festményét idézi maga elé, amely hiába kapta el a király arcvonásait, a színkombináció miatt mégis mindenkiben csak a „túl vörösként, túl mérgesként” él Peter Conrad ausztrál akadémikus szerint.
A kiállításon a fotósok legalább olyan fontosak, mint alanyaik. A kurátor, Alessandro Nasini bemutatja a fényképek kézzelfogható tulajdonságait is, így látni a javított negatívokat, Lord Snowdon jegyzeteit vagy éppen a retusálandó részeket Margit hercegnő közelijén. A látogató tehát megtanulhatja: a hírnév művészi konstrukció. Andy Warhol híres képe II. Erzsébetről is ennek megfelelően látható, megtekintve azt a technikát, ami ragyogóvá varázsolta a művész pop-art portréját.
A későbbi termek egyértelműen a színes és a nagy felbontású digitális fényképezést ünneplik, ám a látogatóban felmerül a kérdés, vajon miért hasonlít Diana hercegné, Anna hercegnő és Zara Tindall portréja, hiába nem ugyanazok készítették őket. A technika, illetve a kulturális változások bizonyos tekintetben uniformizálják a koronás főket, és ebbe a sorba illik a kiállítás zárásaként bemutatott válogatás Hugo Burnand képeiből is. III. Károly koronázási portréja, illetve az örökösök generációja bizakodva tekintenek a kamerába, a nézőkben mégis maradnak kérdések. Ugyanakkor a kiállítás összességében jól köti össze a hétköznapi embereket és az uralkodócsaládot, az évtizedek fotós stílusain, munkamódszerein és a Windsorokkal való kapcsolatokon keresztül mutatva meg az uralkodók szuverenitását.
