Albert Einstein 1936-os számítása megmutatta, hogyan lehetne a Napot gigantikus távcsőként használni. Az NASA Institute for Advanced Concepts nevű tervezetében már pontos elképzelések születtek a nem is olyan távoli jövőben való kivitelezésről, így minden hihetetlenség ellenére elindult a gyakorlati megvalósítás harmadik fázisa.
A NASA negyed évszázados távlatokban gondolkodik
„Nemrég meglátogatott R. W. Mandl, és megkért, hogy tegyem közzé a számítások eredményét, melyeket az ő kérésére végeztem el, ez a feljegyzés az ő kívánságnak tesz eleget” – olvashatók Einstein egykor írt sorai a Science című folyóiratban.
Amint azt Einstein általános relativitáselmélete is sugallja, a világegyetemben lévő óriási objektumok meggörbítik a téridőt, ezzel megváltoztatva a fény útját. Az olyan teleszkópok, mint a James Webb-űrtávcső hatótávolságát lényegében ki tudjuk terjeszteni azáltal, hogy a fény Föld felé vezető útját vizsgáljuk, ezeket ugyanis elhajlítják az olyan hatalmas objektumok, mint a Nap.
Einstein rájött – bár ezt nyilvánvalóan csak Mandl kényszerítő hatására számította ki –, hogy a Naprendszer egyik régiójában fókuszálódik a Nap mögül érkező fény, miután a csillag gravitációja meghajlította. Körülbelül 550 csillagászati egységre (CsE) van a Naptól (egy CsE közel 150 millió kilométernek, a Föld és a Nap közötti távolságnak felel meg) ez a terület. Ha ide helyeznénk egy teleszkópot, akkor az extraszoláris (Naprendszeren kívüli) bolygók felszínét is vizsgálhatnánk a jelenleginél hatalmasabb űrteleszkópok nélkül is.
A Nap gravitációs mezeje gömblencseként működik, amely egy félig végtelen fókuszvonal mentén felnagyítja a távoli forrásból érkező sugárzás intenzitását – írja Von Russel Eshleman amerikai kutató, aki először tett javaslatot egy ilyen távcső létrehozására irányuló küldetésre.
Egy űrhajó ezen a vonalon elvileg bárhol végezhetne megfigyeléseket, akár kommunikálhatna is a bolygóközi távolságokra jelenleg használt berendezésekhez hasonló méretű és teljesítményű berendezésekkel. Ha elhanyagoljuk a koronahatásokat, akkor a sugárzás maximális nagyítás fordítottan arányos a hullámhosszal, egy milliméteren 100 millió.
Jelenleg a gravitációs lencsézés segítségével láthatunk távoli bolygókat és csillagokat, de a lehetőségeinket korlátozza az elhelyezkedés, illetve a távcső mögött lévő objektumok. Ha űrhajók segítségével a teleszkópot a Napnak a vizsgálni kívánt távoli exobolygóval ellentétes oldalára helyezhetnénk, az drámaian növelné a látótávolságot. A NASA projektje szerint ezzel a módszerrel leképezhetnénk a csillagunk szomszédságában lévő exobolygók felszínét.
A NASA a projekt magvalósulása esetén hat hónap alatt ígér 25 kilométeres felbontású felszíni képeket az exobolygókról, ami elég a felszíni jellegzetességek és a lakhatóság jeleinek feltárásához.
Einstein a számításait magyarázva ugyanakkor arról írt, hogy a nagy távolság miatt nincs reményünk a jelenség közvetlen megfigyelésére. A Voyager–1 űrszonda például 1977-es indítása óta alig több mint 160 CsE-t ért el, így érthetőnek tűnik, Einstein miért zárta ki egy ilyen küldetés lehetőségét. A NASA javaslata szerint kis műholdak rajként, napvitorlák segítségével jutnának el a kívánt pozícióba, kevesebb mint 25 év alatt. Bár egy ilyen küldetésnek még mindig vannak csillagászati kihívásai (többek között a gravitációs lencse okozta jelentős torzítás, valamint az űreszköz hatalmas távolságokra történő mozgatása), projekt harmadik fázisa elérhető közelségbe teszi a fejlesztést. Lehetséges tehát, hogy még a mi életünkben képeket készíthetünk idegen exobolygók tényleges felszínéről.
