Jelenleg a gravitációs lencsézés segítségével láthatunk távoli bolygókat és csillagokat, de a lehetőségeinket korlátozza az elhelyezkedés, illetve a távcső mögött lévő objektumok. Ha űrhajók segítségével a teleszkópot a Napnak a vizsgálni kívánt távoli exobolygóval ellentétes oldalára helyezhetnénk, az drámaian növelné a látótávolságot. A NASA projektje szerint ezzel a módszerrel leképezhetnénk a csillagunk szomszédságában lévő exobolygók felszínét.
A NASA a projekt magvalósulása esetén hat hónap alatt ígér 25 kilométeres felbontású felszíni képeket az exobolygókról, ami elég a felszíni jellegzetességek és a lakhatóság jeleinek feltárásához.
Einstein a számításait magyarázva ugyanakkor arról írt, hogy a nagy távolság miatt nincs reményünk a jelenség közvetlen megfigyelésére. A Voyager–1 űrszonda például 1977-es indítása óta alig több mint 160 CsE-t ért el, így érthetőnek tűnik, Einstein miért zárta ki egy ilyen küldetés lehetőségét. A NASA javaslata szerint kis műholdak rajként, napvitorlák segítségével jutnának el a kívánt pozícióba, kevesebb mint 25 év alatt. Bár egy ilyen küldetésnek még mindig vannak csillagászati kihívásai (többek között a gravitációs lencse okozta jelentős torzítás, valamint az űreszköz hatalmas távolságokra történő mozgatása), projekt harmadik fázisa elérhető közelségbe teszi a fejlesztést. Lehetséges tehát, hogy még a mi életünkben képeket készíthetünk idegen exobolygók tényleges felszínéről.
