Ronald Reagan csillagháborús terve döntötte romba a Szovjetuniót?

Az idén húsz éve halt meg az Egyesült Államok negyvenedik elnöke, Ronald Reagan. Ő, George Washington és az idősebb George Bush az a három amerikai elnök, akiknek szobra, emlékműve van Budapesten. De miért pont Reagan elnök kapott nálunk egész alakos szobrot és például miért nem Jimmy Carter, aki a Szent Koronát visszaszolgáltatta a kommunista Magyarországnak?

Ronald Reagan és felesége, Nancy. Fotó: Getty Images

Reagan elnökségét a Brezsnyev vezette szovjet vezetés nem nézte jó szemmel, és úgy beszéltek róla, mint aki komolyan veszélyezteti a világbékét. A KGB-főnök Jurij Andropov pedig a külföldi hírszerzőket arra figyelmeztette: ,

A II. világháború befejezése óta még sosem volt a nemzetközi helyzet annyira robbanásveszélyes, mint most.

A hidegháború őrületében paranoid hangulat uralkodott el a szovjet vezetésben a félinformációk, és még inkább az információ hiánya miatt. Miközben már javában zajlott az afgán háború.

Amikor pedig az amerikai elnök 1983 márciusában bejelentette az SDI programot (stratégiai védelmi kezdeményezés, a „csillagháborús” terv), azt Moszkva úgy értelmezte, hogy pszichológiailag fel akarják készíteni az amerikai népet az atomháborúra. Majd szeptemberben a halálos beteg Andropov a betegágyából ítélte el az amerikai politikát, amely szerinte a hidegháború legsötétebb szakaszát idézi fel, és egyenesen apokaliptikus. Az Egyesült Államokat, vélekedett, „végletes háborús pszichózis” kerítette hatalmába és

birodalmi becsvágya miatt a Reagan-kormányzat olyan messzire megy, hogy az ember kételkedni kezd, megállíthatja-e egyáltalán bármi Washingtont, mielőtt túljutna azon a ponton, ahol minden józan embernek meg kell állnia.

A KGB-központ riadalma az Able Archer 83 elnevezésű NATO-hadgyakorlat idején, 1983 novemberében tetőzött, amikor az atomfegyverek bevetésének döntési folyamatait és magát az indítást szimulálták. De a szovjetek komolyan vették, és bevetési készenlétbe helyezték a nukleáris csapásmérő erőiket. Mint Christopher Andrew és Vaszilij Mitrohin írták A Mitrohin-archívum (A KGB otthon és nyugaton) című kötetben,

a KGB vezetőit az a lidércnyomás gyötörte, hogy a hadgyakorlatot az első atomcsapás álcázására használják.

Ez azok után történt, hogy 1983 szeptemberében az amerikaiak Pershing II-es, közép-hatótávolságú rakétákat telepítettek Nyugat-Európába. Ez a típus képes volt az atomtámadások ellen megerősített célpontok, például rakétasilók vagy parancsnoki bunkerek megsemmisítésére négy-hat perc repülés után. Reagan elnököt megdöbbentette, hogy a szovjetek komolyan gondolták, hogy az USA atomtámadást indítana ellenük, és innentől ő is inkább békülékenyebb hangot ütött meg. Szerencsére 1985 elején érkezett Mihail Gorbacsov, aki vevő volt a békülésre, és akinek viszont be kellett látnia, hogy a szovjet rendszert nem lehet alapvetően megreformálni.

Nehéz elképzelni, hogy egy katonailag erős birodalmat egyetlenegy tényező képes legyen térdre kényszeríteni. 

A Nyugatrómai Birodalom bukása 476-ban egy hosszú folyamat eredménye volt sok tragédiával, amelyet a hunok által kiváltott népvándorlás indított meg, de a végleges összeomláshoz kellett a birodalom belső erkölcsi meggyengülése is.  

A Szovjetunió esetében a kritikus kezdőpont a magyar 1956-os felkelés is lehetett. Mint az orosz disszidens író, Andrej Amalrik írta: „1956 óta egyre tisztábban látjuk, hogy a magyarok harca nem volt hiábavaló. A sztálini monolitikus államot olyan csapás érte, melyből azóta sem tudott kigyógyulni. A szovjet tömb ingadozása és bomlása ’56-tal kezdődött, és a bomlás kérlelhetetlenül tart tovább, egészen a szovjet tömb végső összeomlásáig.” Amalrik a Nyugaton híressé vált esszéjében, az 1969-ben írt Túléli-e a Szovjetunió 1984-et? című művében 1985-re tette a Szovjetunió összeomlását. Nem sokat tévedett.  

A szovjet birodalom tekintélyét tovább rontotta Csehszlovákia megszállása (1968), aztán a megnyerhetetlen afgán beavatkozás (1979), majd a lengyel sztrájkhullám (1980–1989), végül a csernobili atomkatasztrófa (1986). Ezek mind-mind faragták a szovjet vezetés hitelességét.

A Szovjetunió összeomlásának egyik fő tényezője Reagan csillagháborús programja volt, de a bukáshoz kellett még legalább két faktor. 

Egyrészt: a rosszul működő gazdaság, a központosított, marxista alapú pénzügypolitika, amely alacsony szinten tartotta pénzmozgást, így lehetetlenné tette a versenyképességet és ezáltal a gazdasági fejlődés természetes folyamatait. Egyszerűen pénzhiány lépett föl, nem volt likvid tőke a fejlesztésekre, kialakult a „hiánygazdaság”. Ennek egyik legtragikusabb képkockáját az jelentette, amikor 2000 augusztusában (tehát tíz évvel az összeomlás után) a szerencsétlenül járt Kurszk életben maradt legénységét azért nem tudták kimenteni, mert a vákuumzsilip elkopott gumiszalagja miatt a mentőkomp nem tudott az atom-tengeralattjáróra rácsatlakozni. 

A másik fő ok az olajár drámai csökkenése volt 1985-ben. Demkó Attila szerint „a szaúdiak megduplázták az olajkitermelést, és az olaj ára a nyolcvan-kilencven dolláros szintről a negyven-ötven, sőt a kilencvenes évek egy időszakában a húsz-harminc dolláros szintre zuhant. Ez nagyobbat ütött a Szovjetunió gazdasági stabilitásán, mint Csernobil vagy az afganisztáni háború… Az akkori árakon éves szinten több tíz milliárd dolláros veszteség miatt az életszínvonal meredeken csökkenni kezdett, és a lefelé tartó spirálból az ország Gorbacsov reformjai ellenére sem jött ki.” Ez azért is lehetett fontos faktor, mert a szovjet olajkitermelés még nem volt piaci alapon megszervezve úgy, mint manapság. Összességében több tényező együttese okozta a szovjet birodalom összeomlását, de mindegyik alapját a rossz gazdasági berendezkedés képezte. Ez vezetett Közép-Európa felszabadulásához, kivételesen békés úton.