A Szamos-parti magyar Hollywood helyén most hatalmas filmfesztivált rendeznek

Kevéssé ismert tény, hogy Kolozsvár az 1910-es években a magyar film központja volt, és talán részben ennek is köszönhetően ma is egyfajta mozgóképes főváros, különösen minden év júniusában. Idén huszonharmadik alkalommal rendezték meg a legfontosabb román filmfesztivált, ami magyaroknak is bőven tartogat látnivalókat.

Szabadtéri vetítés egy felfújható óriásvászonra, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szobrának árnyékában. Fotó: TIFF

A kolozsvári TIFF névválasztása ugyan nem a legszerencsésebb, hiszen ugyanilyen néven ismert az A kategóriás torontói filmfesztivál is, de az erdélyi seregszemle sem marad már el sokban az élvonaltól. A FIAPF (Filmproducerek Nemzetközi Szövetsége) a világ negyven legfontosabb filmfesztiválja közé sorolja. Románia első nemzetközi filmfesztiválja 2002-ben első és második filmjükkel jelentkező pályakezdők mustrájaként indult, de azóta ezen alaposan túlnőtt. Részben a román film sikerei miatt is: bár erre valószínűleg senki nem számított, a kétezres évek román új hulláma óta szomszédaink készítik a legstabilabb színvonalú művészfilmeket talán az egész világon, amit a legnagyobb filmfesztiválok, köztük Cannes és a Berlinale díjai igazolnak vissza. Cristi Puiu Lazarescu úr halála, Corneliu Porumboiu Forradalmárok és Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét és 2 nap című filmjeit további remekművek követték tőlük és honfitársaiktól. A tavalyi fesztiválon a TIFF igazgatóját, a filmkészítőként is aktív Tudor Giurgiut kérdeztem a váratlan siker magyarázatáról: szerinte a Ceausescu-éra elnyomása és bűnrossz filmjei vezettek ehhez az elképesztő virágzáshoz. Eleinte még felróható volt a románoknak, hogy a hazai filmeket messzire elkerülő helyi közönség helyett a nemzetközi értelmiségi elitet szólítják meg, de közben alkotásaik úgy boncolgatják életünk nagy kérdéseit, hogy közben tökéletesen átélhetőek a nagyközönség számára. Ma pedig már a lokális kasszasikerek sem ritkák, a román film tehát minden szempontból sikertörténet.

Minden este szabad ég alatt vetítenek a főtéren. Fotó: TIFF

Hogy miért Kolozsvárott rendezik meg a legfontosabb román filmfesztivált, egyben a helyi alkotások fő bemutatási platformját, arra (Giurgiu szerint is) a kincses város gazdag mozgóképes történelme a válasz, középpontban Janovics Jenővel, aki az 1910-es években egy kisebbfajta Hollywoodot épített a Szamos partján, és olyan alkotók pályáját indította itt el, mint a brit filmipar egyik úttörője, Korda Sándor, vagy Kertész Mihály, a Casablanca című film rendezője. A kortárs erdélyi magyarság is a TIFF-en láthatja a legtöbb magyar filmet (moziban), mivel a fesztiválon minden évben rendeznek magyar napot a legfrissebb mozgóképes terméssel és meghívott alkotókkal. Magyarországról is megéri ellátogatni ekkoriban Kolozsvárra, határainkhoz ennél közelebb nem találunk ilyen méretű filmfesztivált, ahol már Nicolas Cage és Oliver Stone is megfordult sztárvendégként. Ráadásul itt magyar szót is hallani az utcákon, mindenhol évszázados történelmi emlékekbe botlunk (Mátyás király szülőházától a Bánffy-palotáig), a fesztivál egy-egy helyszínén pedig hirtelen újra otthon érezhetjük magunkat (például a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vetítőjében). Különösen hangulatosak a szabadtéri vetítések a főtéren, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szobrának árnyékában. Ugyanígy rendeznek minden évben egy-egy különleges vetítést a bonchidai Bánffy-kastélynál is (nem összetévesztendő a főtéren lévő palotával). E sorok írója idén nyolcadjára utazott Kolozsvárra Budapestről, csak a pandémia éveit hagytam ki.

Ami az idei felhozatalt illeti, a Cannes után egy hónappal megrendezett szemle felvonultatja az A kategóriás fesztiválok legfrissebb sikereit és a feltörekvő román tehetségek alkotásait is, de mintha megihlette volna Sitges filmfesztiválja is, ami a világ legnagyobb műfaji mustrája sok felnőtt korhatáros fantasztikummal, sci-fivel és akciómozival (a horror pedig még talán jobban is illik Drakula földjére, mint Katalóniába). A fesztiválsikerek közé sorolható például a Limonov, egy életrajzi film a meglehetősen ellentmondásos munkásságú disszidens orosz íróról. A filmet egy kortárs disszidens orosz direktor, Kirill Szerebrennyikov rendezte, aki a lengyelek sztárrendezőjétől, Paweł Pawlikowskitól vette át a projektet, aki így csak a forgatókönyvet jegyzi. Mintha A sebhelyesarcú című klasszikust látnánk, amiben egy kubai menekült jön rá, hogy az amerikai kapitalizmus sem fenékig tejfel. Limonov emigrációja után a Szovjetunió bukásakor visszatért hazájába és szélsőséges pártot alapított, emiatt évekre börtönbe zárták, végül a Krím elcsatolásának támogatójaként az ukrajnai háborút már nem érhette meg, 2020-ban hunyt el. Szerebrennyikov keveset állító, de alapos és lendületes történelmi filmet rendezett, amin sokat ront, hogy orosz helyett is akcentusos angollal beszélnek benne, amit így aztán ember legyen a talpán, aki ért.

Ami a román filmeket illeti, a fiatalok láthatóan megszenvednek az új hullámos legendák árnyékából való kilépéssel. 

Átnézve egy promóciós brosúrát az elmúlt év román terméséről, rengeteg alkotás készül, de visszatérő téma bennük maga a filmkészítés, vagyis a pályakezdőknek mintha még nem lenne meg a kellő élettapasztalata egy-egy valódi történet elmeséléséhez. Mintha csak azt tudnák, hogy filmkészítéssel akarnának foglalkozni, mert most az a legdivatosabb, de legfeljebb a szakmáról van mondanivalójuk. Erre jó (és elrettentő) példa az Ext. Car. Night című film, ami címével is a forgatókönyvek sablonjait idézi meg (Külső, autó, éjszaka). Valami pitiáner bűnügyi bonyodalommal kezdődik, majd húsz perc után kiderül, hogy ez csak egy filmforgatás, és itt jobbnak láttam átülni egy másik moziba, ami a fesztivál helyszíneinek közelsége és a rengeteg vetítés miatt mindig csábító alternatíva.

A zsánerfilmek terén horrorban volt talán a legerősebb a felhozatal, műsorra tűzték például a Berlinaléról érkező Exhuma című dél-koreai alkotást. Ahogy művészfilmekben a románok, úgy közönségfilmekben a dél-koreaiak képesek rendszeresen megverni Hollywoodot, amire jó példa az Exhuma is, ami rétegműfaja ellenére az év legnézettebb koreai mozija (tizenkétmillió nézőjének köszönhetően több pénzt hozott a félszigeten, mint a Dűne második része), összességében minden idők hatodik legjobb bevételével. Egy Amerikában élő koreai dinasztia újszülött sarja megmagyarázhatatlan betegségben szenved, szülei pedig elkeseredésükben már a természetfeletti területén keresik a megoldást. Egy sámán és egy feng shui-hívő exhumálóspecialista segítségével megpróbálják újratemetni egy felmenőjüket, hátha azért kísért a szelleme, mert rossz földben nyugszik. Ebből a merészen ezoterikus alaphelyzetből aztán egy távol-keleti Drakula-történet kerekedik, ami ugyancsak a helyi folklórban és történelemben gyökerezik, és az utóbbi évek leghatásosabb horrorjai közé is sorolható, vagyis hozza a dél-koreaiaktól elvárt színvonalat.

A javarészt továbbra is feltörekvő filmesek első vagy második munkáit felvonultató versenyprogram győztese a Girls Will Be Girls (A lányok már csak ilyenek) című indiai alkotás lett, ami egy bentlakásos iskolában tanuló tinilány felnőtté válásának meglehetősen eredeti krónikája. Az iskolaelső hősnő beleszeret az új tanulóba, de mivel szülei nem engedélyeznek semmiféle románcot a tanulás rovására, titkolniuk kell a kapcsolatukat. Anya és lánya felváltva próbálnak túljárni a másik eszén, miközben az asszony és a „csak barát” kapcsolata is kezd furcsa irányt venni, mivel a nőnek láthatóan ugyanúgy nem lehetett egészséges tinédzserkora, mint hősnőnknek. E film díjazásával szépen összeért a Sibel Kekilli vezette zsűri és a nézők véleménye, mivel korábban a Sundance fesztiválon közönségdíjat nyert Shuchi Talati rendezése, a hősnőt játszó Preeti Panigrahi pedig szintén díjat kapott az alakításáért az amerikai független film legnagyobb seregszemléjén.

Ha már közönségdíj: a TIFF-en egy nagyon hasonló film tetszett a legjobban a nézőknek: a holland Summer Brother (Nyári báty) egy férfinemű gyermek-szülő kapcsolatot boncolgat. Egy elszegényedett, elvált apának magához kell vennie súlyosan fogyatékos fiát egy nyár erejéig, akire a 13 éves öccsnek kell vigyáznia, amíg a családfő dolgozik. A kamaszfiú egészen másként képzelte a nyári szünetet, de végül apja helyett apjává válik a magatehetetlen bátyjának. Mivel a fogyatékossággal élők szerepeltetése Hollywoodban már-már kötelező (például az Oscarra való jelölhetőség szabályai között is megtalálható), és ennélfogva egyre gyakrabban erőltetik, különösen nagy eredmény Joren Molter rendező számára a közönségdíj.

A felnőtté válás turbulens időszakáról szól a rendezői díj nyertese, a Juan Sebastián Quebrada által jegyzett The Other Son (A másik fiú) is. A főhős a középiskola utolsó heteit tapossa, amikor bátyja egy buliban kizuhan az ablakon, és szörnyethal. Miközben nem tudni, baleset vagy öngyilkosság történt-e, hősünk elvált anyja már egyetemre sem meri elküldeni egyetlen megmaradt gyermekét. A legjobb rendezői díj leginkább annak szólt, hogy a direktor elegánsan és empatikusan ábrázolja a karakterek gyászát.

Hab a tortán, hogy a fesztiválról a magyar siker sem hiányzott, a dokumentumfilmes versenyt Révész Bálint és Mikulán Dávid alkotása, a KIX nyerte.