Izrael tavaly október 7-e óta vívja legújabb bosszúhadjáratát a Gázai övezetben, ahol máig feltehetően több mint száz izraeli túsz raboskodik ismeretlen házakban, akiket akkor raboltak el a Hamász emberei. Abban a terrorakcióban legalább 1200 ember halt meg. Az azóta eltelt időszakban közelítünk a százezer palesztin halotthoz és sebesülthöz, közülük nagyjából negyvenezren veszítették életüket, ha hinni lehet a statisztikáknak.
De vajon lehet-e hinni bárkinek? Feltehetően nem, hiszen a térségben mindenkinek baja van mindenkivel, nincsen egyetlen pártatlan szemlélő sem, mindenki politizál és a másikat vádolja a feszültség szításával, no meg a nem olyan régmúltra mutogat, ahol őt sérelem érte. Múlt szombaton egy iskolát sikerült lebombáznia az izraeli hadseregnek, ahol olyanok gyűltek össze, akiket otthonuk elhagyására szólított fel a hadsereg. Az akció eredményeképp legalább kilencven palesztin halt meg, köztük nők és gyerekek. A hadsereg jelezte, mindent megtett, hogy az áldozatok száma alacsony legyen, precíziós bombákat használtak, de végül mégis ilyen gyászos lett az eredmény. Mert a Hamásznak nem szent az emberélet.
Meghalni a kopár tájért
Valójában az emberélet senkinek sem szent a Szentföldön. Itt könnyű meghalni a hazáért. Ezt az érzést mi, magyarok ismerjük, hiszen sehonnai, bitang ember az, aki halni nem mer, rengetegen haltak meg az anyaföldért, ami nem mindenki számára érthető. A Szentföldön tömegek készek arra, hogy meghaljanak érte, legyen az Izrael vagy Palesztina. Ugyanez nem mondható el minden nemzetről, hagyományosan az angolok számára volt mindig furcsa ez a gondolat, ők inkább elköltöztek valami távoli vidékre, semmint meghaljanak a ködös szigetükért. A Szentföld viszont nem ködös, hanem sivatagos, dimbes-dombos, kopár táj, ahol minden mezőgazdasági termelés csak mesterségesen képzelhető el, kivéve az olajbogyót. De az ősrégi olajfák szüreteléséért is harc folyik, felgyújtják az ültetvényeket, meggyilkolják a gazdálkodókat, mindenki úgy tesz, mintha az ő ősei ültették volna háromezer éve azokat a fákat.
Vagyis mindenki otthon érzi magát, s a többieket betolakodóknak tartja.
Izraelnek pedig nincs más választása, mint megbosszulni a terrortámadást. Ha nem lép, az felbátorítja az ellenséget, vagyis a palesztin frakciókat, a libanoni Hezbollahot, amely mögött Irán áll, emellett saját lakossága is követeli a reakciót. A mértékkel van persze probléma: nehéz eldönteni, hány halott lesz elég. A végső cél ugyanis Izrael számára elérhetetlen. Elméletileg a Hamász lefegyverzése volna a feladata, a mozgalom megsemmisítése. Minthogy a Hamász nem csupán egy terrorcsoport, de a gázai állam maga, annak felszámolása csak akkor lehetséges, ha az emberek meghalnak. A Hamász tartja fenn ugyanis az egész rendszert: fizeti a nyugdíjat, iskolázza be a gyerekeket, szervezi meg az egészségügyi ellátást, a szemétszállítást és az áramhálózat működtetését amellett, hogy fegyvereseket képez ki, akik terrortámadásokat is végrehajtanak. Iszmail Haníje megölése Teheránban súlyos csapás volt a Hamász számára, de mivel ez nagyon régi szervezet, számított mindenki arra, hogy a vezető bármikor meghalhat. A Hamász vezetője feltehetően nem az, akit a tévében mutatnak, ő inkább egy befolyásos személy, aki vállalja arcával a mozgalom képviseletét. A Hamász nem torzonborz fanatikusok gyülekezete, bár ilyenek is vannak persze köztük. Hálid Misál, a Hamász politikai részlegének korábbi irányítója kifejezetten elegáns ember, aki 2012 óta Katarban él, élvezve az emírség biztonságát. Mert Katar szerepe megkerülhetetlen. A nagyon gazdag és igencsak aktív emírség mindig különutas politikát folytatott arab testvéreihez képest. Egyrészt osztozik Iránnal egy hatalmas gázmezőn, így a vele való együttműködés elkerülhetetlen és folyamatos, másrészt mindig létezett valamiféle kapcsolat közte és Izrael között. A mai napig Katar szállítja az építőanyagot Gázába, külön folyosón tud segíteni a gázaiaknak, és a Hamász-vezetők elszállásolása sem feltétlenül véletlen. Katar az egyetlen, amely nem akar bosszút állni senkin.
Irán viszont igen. A síita állam már sokadik alkalommal tapasztalhatta, hogy az izraeliek lényegében bármikor be tudnak hatolni az országba, ahol célzott gyilkosságokat hajtanak végre, majd el is tudnak menekülni. Iszmail Haníje előtt egy sereg iráni nukleáris tudóssal végeztek az izraeli ügynökök, Irán pedig semmit sem tudott tenni. Legutóbb Mohammed Reza Zahedivel végeztek izraeliek, amikor rakétacsapást hajtottak végre a damaszkuszi iráni nagykövetség épülete ellen. A Forradalmi Gárda egyik legfontosabb vezetőjének halálát ugyan elméletileg megbosszulta Irán, de a drónok sokaságával végrehajtott válasz inkább azt jelezte: Teherán nem kíván mélyen belebonyolódni a háborúba Izrael ellen.
