Meghalni a Szentföldért

Az erőszakspirálból nagyjából olyan nehéz kiszabadulni, mint egy folyóban kialakuló örvényből. Van rá mód, de mindennek tökéletesen stimmelnie kell, rendkívüli erőfeszítést igényel a művelet, és bizony pokoli veszteségek is érhetik azt, aki életben akar maradni. Ráadásul általában nem sikerül.

Fotó: AFP/ALI JADALLAH

Izrael tavaly október 7-e óta vívja legújabb bosszúhadjáratát a Gázai övezetben, ahol máig feltehetően több mint száz izraeli túsz raboskodik ismeretlen házakban, akiket akkor raboltak el a Hamász emberei. Abban a terrorakcióban legalább 1200 ember halt meg. Az azóta eltelt időszakban közelítünk a százezer palesztin halotthoz és sebesülthöz, közülük nagyjából negyvenezren veszítették életüket, ha hinni lehet a statisztikáknak.

De vajon lehet-e hinni bárkinek? Feltehetően nem, hiszen a térségben mindenkinek baja van mindenkivel, nincsen egyetlen pártatlan szemlélő sem, mindenki politizál és a másikat vádolja a feszültség szításával, no meg a nem olyan régmúltra mutogat, ahol őt sérelem érte. Múlt szombaton egy iskolát sikerült lebombáznia az izraeli hadseregnek, ahol olyanok gyűltek össze, akiket otthonuk elhagyására szólított fel a hadsereg. Az akció eredményeképp legalább kilencven palesztin halt meg, köztük nők és gyerekek. A hadsereg jelezte, mindent megtett, hogy az áldozatok száma alacsony legyen, precíziós bombákat használtak, de végül mégis ilyen gyászos lett az eredmény. Mert a Hamásznak nem szent az emberélet.

Zsidó temetés az izraeli Hod Hásáronban. Ennek a családnak négy tagját ölték meg a Hamász terroristái. Fotó: Getty Images/Alexi J. Rosenfeld

Meghalni a kopár tájért 

Valójában az emberélet senkinek sem szent a Szentföldön. Itt könnyű meghalni a hazáért. Ezt az érzést mi, magyarok ismerjük, hiszen sehonnai, bitang ember az, aki halni nem mer, rengetegen haltak meg az anyaföldért, ami nem mindenki számára érthető. A Szentföldön tömegek készek arra, hogy meghaljanak érte, legyen az Izrael vagy Palesztina. Ugyanez nem mondható el minden nemzetről, hagyományosan az angolok számára volt mindig furcsa ez a gondolat, ők inkább elköltöztek valami távoli vidékre, semmint meghaljanak a ködös szigetükért. A Szentföld viszont nem ködös, hanem sivatagos, dimbes-dombos, kopár táj, ahol minden mezőgazdasági termelés csak mesterségesen képzelhető el, kivéve az olajbogyót. De az ősrégi olajfák szüreteléséért is harc folyik, felgyújtják az ültetvényeket, meggyilkolják a gazdálkodókat, mindenki úgy tesz, mintha az ő ősei ültették volna háromezer éve azokat a fákat.

Vagyis mindenki otthon érzi magát, s a többieket betolakodóknak tartja.

Izraelnek pedig nincs más választása, mint megbosszulni a terrortámadást. Ha nem lép, az felbátorítja az ellenséget, vagyis a palesztin frakciókat, a libanoni Hezbollahot, amely mögött Irán áll, emellett saját lakossága is követeli a reakciót. A mértékkel van persze probléma: nehéz eldönteni, hány halott lesz elég. A végső cél ugyanis Izrael számára elérhetetlen. Elméletileg a Hamász lefegyverzése volna a feladata, a mozgalom megsemmisítése. Minthogy a Hamász nem csupán egy terrorcsoport, de a gázai állam maga, annak felszámolása csak akkor lehetséges, ha az emberek meghalnak. A Hamász tartja fenn ugyanis az egész rendszert: fizeti a nyugdíjat, iskolázza be a gyerekeket, szervezi meg az egészségügyi ellátást, a szemétszállítást és az áramhálózat működtetését amellett, hogy fegyvereseket képez ki, akik terrortámadásokat is végrehajtanak. Iszmail Haníje megölése Teheránban súlyos csapás volt a Hamász számára, de mivel ez nagyon régi szervezet, számított mindenki arra, hogy a vezető bármikor meghalhat. A Hamász vezetője feltehetően nem az, akit a tévében mutatnak, ő inkább egy befolyásos személy, aki vállalja arcával a mozgalom képviseletét. A Hamász nem torzonborz fanatikusok gyülekezete, bár ilyenek is vannak persze köztük. Hálid Misál, a Hamász politikai részlegének korábbi irányítója kifejezetten elegáns ember, aki 2012 óta Katarban él, élvezve az emírség biztonságát. Mert Katar szerepe megkerülhetetlen. A nagyon gazdag és igencsak aktív emírség mindig különutas politikát folytatott arab testvéreihez képest. Egyrészt osztozik Iránnal egy hatalmas gázmezőn, így a vele való együttműködés elkerülhetetlen és folyamatos, másrészt mindig létezett valamiféle kapcsolat közte és Izrael között. A mai napig Katar szállítja az építőanyagot Gázába, külön folyosón tud segíteni a gázaiaknak, és a Hamász-vezetők elszállásolása sem feltétlenül véletlen. Katar az egyetlen, amely nem akar bosszút állni senkin.

Irán viszont igen. A síita állam már sokadik alkalommal tapasztalhatta, hogy az izraeliek lényegében bármikor be tudnak hatolni az országba, ahol célzott gyilkosságokat hajtanak végre, majd el is tudnak menekülni. Iszmail Haníje előtt egy sereg iráni nukleáris tudóssal végeztek az izraeli ügynökök, Irán pedig semmit sem tudott tenni. Legutóbb Mohammed Reza Zahedivel végeztek izraeliek, amikor rakétacsapást hajtottak végre a damaszkuszi iráni nagykövetség épülete ellen. A Forradalmi Gárda egyik legfontosabb vezetőjének halálát ugyan elméletileg megbosszulta Irán, de a drónok sokaságával végrehajtott válasz inkább azt jelezte: Teherán nem kíván mélyen belebonyolódni a háborúba Izrael ellen. 

Nem martalócbanda 

Joe Biden amerikai elnök maga is kérte az irániakat, hogy ne bosszulják meg sérelmeiket olyan nagyon, vagyis a válaszcsapásuk legyen kicsit kevésbé halálos, mint akarják. A kérés lényegében azt jelenti, hogy mindenki tudja: a bosszú elkerülhetetlen, s furcsállnák is, ha Irán nem csapna vissza. Egy múlt szombati támadásban például, amelyet egy szíriai amerikai támaszpont ellen követtek el, senki sem sérült meg, de repültek a veszélyes drónok, azaz támadásnak tekinthető, mégpedig iráni támadásnak. Természetesen Izrael bosszú nélkül folytatná a támadásokat, ahogy Irán is folyamatosan támadja Izraelt; ha máshogy nem, Libanonból, a Hezbollah által.

A síita terrorcsoport ugyanúgy nem egyszerű martalócok gyülekezete, mint a Hamász, annál sokkal több.

Libanon déli részén az államhatalom csak névleg létezik, a Hezbollah korlátlan úr. Bejrút ha akarna se tudna mit tenni a Hezbollahhal, ennek történelmi okai vannak. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a fegyverek átadásáról a médiában közölt hírek sokszor teljesen alaptalanok, s más szereplők céljait szolgálja. Ilyen például az elképzelés az orosz–iráni katonai együttműködésről, amely ugyanúgy lehet igaz, mint kacsa, de a cél ebben az esetben az, hogy károsítsa Oroszország imázsát.

De nem zárható ki, hogy a ballisztikus rakéták átadása igaz. Egy ilyen szövevényes háborús helyzet ugyanis mindig újabb ajtókat nyit ki mindenki számára. A nagyhatalmak egymás ellen fenekednek, igyekeznek kibillenteni a másikat a stabil pozícióból, tehát Oroszország és Irán is lehet egymás természetes szövetségese és ellensége is. Ezért minden érdekelt ország szárazon tartja a puskaporát minden olyan területen, ahol ütni lehet az ellenségen, s időnként visszavonulnak stratégiai nyugalomba, hogy erőt gyűjtsenek egy későbbi akcióra. A húszik Jemenben mindig akkor kezdenek felháborodni, ha Irán így akarja, de persze soha senki nem ismeri el a kapcsolatot. Viszont igencsak hatékony a kereskedelmet megakasztó húszi jelenlét az Arab-félsziget csücskén és a Vörös-tenger mentén. Izrael maga nem fogja saját zászlaja alatt hajóztatni kereskedelmi flottáját, a húszik azonban mindenre lőnek, amit Izraelhez közel állónak tartanak. Ez pedig nem olyan nagy művészet. Jelenleg Izrael regionális ellenségei azt tartják követendőnek, hogy pillanatnyi nyugalmat se hagynak a zsidó államnak, sem a harctéren, sem a diplomáciában, sem a közösségi médiában. A viszály így kiterjed az élet minden területére, Izrael pedig védekezni kényszerül. De mivel Izrael 1948 óta védekezik, nem változott sok minden, legfeljebb az internet változtatja a korábbiaknál harsogóbbakká a véres mindennapokat.

Borítókép: Izraeli bombázás után Gázában. A cél a Hamász szétverése, de eddig negyvenezer palesztin áldozatot is követelt. Fotó: AFP/ALI JADALLAH