Izrael tavaly október 7-e óta vívja legújabb bosszúhadjáratát a Gázai övezetben, ahol máig feltehetően több mint száz izraeli túsz raboskodik ismeretlen házakban, akiket akkor raboltak el a Hamász emberei. Abban a terrorakcióban legalább 1200 ember halt meg. Az azóta eltelt időszakban közelítünk a százezer palesztin halotthoz és sebesülthöz, közülük nagyjából negyvenezren veszítették életüket, ha hinni lehet a statisztikáknak.
De vajon lehet-e hinni bárkinek? Feltehetően nem, hiszen a térségben mindenkinek baja van mindenkivel, nincsen egyetlen pártatlan szemlélő sem, mindenki politizál és a másikat vádolja a feszültség szításával, no meg a nem olyan régmúltra mutogat, ahol őt sérelem érte. Múlt szombaton egy iskolát sikerült lebombáznia az izraeli hadseregnek, ahol olyanok gyűltek össze, akiket otthonuk elhagyására szólított fel a hadsereg. Az akció eredményeképp legalább kilencven palesztin halt meg, köztük nők és gyerekek. A hadsereg jelezte, mindent megtett, hogy az áldozatok száma alacsony legyen, precíziós bombákat használtak, de végül mégis ilyen gyászos lett az eredmény. Mert a Hamásznak nem szent az emberélet.
Meghalni a kopár tájért
Valójában az emberélet senkinek sem szent a Szentföldön. Itt könnyű meghalni a hazáért. Ezt az érzést mi, magyarok ismerjük, hiszen sehonnai, bitang ember az, aki halni nem mer, rengetegen haltak meg az anyaföldért, ami nem mindenki számára érthető. A Szentföldön tömegek készek arra, hogy meghaljanak érte, legyen az Izrael vagy Palesztina. Ugyanez nem mondható el minden nemzetről, hagyományosan az angolok számára volt mindig furcsa ez a gondolat, ők inkább elköltöztek valami távoli vidékre, semmint meghaljanak a ködös szigetükért. A Szentföld viszont nem ködös, hanem sivatagos, dimbes-dombos, kopár táj, ahol minden mezőgazdasági termelés csak mesterségesen képzelhető el, kivéve az olajbogyót. De az ősrégi olajfák szüreteléséért is harc folyik, felgyújtják az ültetvényeket, meggyilkolják a gazdálkodókat, mindenki úgy tesz, mintha az ő ősei ültették volna háromezer éve azokat a fákat.
Vagyis mindenki otthon érzi magát, s a többieket betolakodóknak tartja.
Izraelnek pedig nincs más választása, mint megbosszulni a terrortámadást. Ha nem lép, az felbátorítja az ellenséget, vagyis a palesztin frakciókat, a libanoni Hezbollahot, amely mögött Irán áll, emellett saját lakossága is követeli a reakciót. A mértékkel van persze probléma: nehéz eldönteni, hány halott lesz elég. A végső cél ugyanis Izrael számára elérhetetlen. Elméletileg a Hamász lefegyverzése volna a feladata, a mozgalom megsemmisítése. Minthogy a Hamász nem csupán egy terrorcsoport, de a gázai állam maga, annak felszámolása csak akkor lehetséges, ha az emberek meghalnak. A Hamász tartja fenn ugyanis az egész rendszert: fizeti a nyugdíjat, iskolázza be a gyerekeket, szervezi meg az egészségügyi ellátást, a szemétszállítást és az áramhálózat működtetését amellett, hogy fegyvereseket képez ki, akik terrortámadásokat is végrehajtanak. Iszmail Haníje megölése Teheránban súlyos csapás volt a Hamász számára, de mivel ez nagyon régi szervezet, számított mindenki arra, hogy a vezető bármikor meghalhat. A Hamász vezetője feltehetően nem az, akit a tévében mutatnak, ő inkább egy befolyásos személy, aki vállalja arcával a mozgalom képviseletét. A Hamász nem torzonborz fanatikusok gyülekezete, bár ilyenek is vannak persze köztük. Hálid Misál, a Hamász politikai részlegének korábbi irányítója kifejezetten elegáns ember, aki 2012 óta Katarban él, élvezve az emírség biztonságát. Mert Katar szerepe megkerülhetetlen. A nagyon gazdag és igencsak aktív emírség mindig különutas politikát folytatott arab testvéreihez képest. Egyrészt osztozik Iránnal egy hatalmas gázmezőn, így a vele való együttműködés elkerülhetetlen és folyamatos, másrészt mindig létezett valamiféle kapcsolat közte és Izrael között. A mai napig Katar szállítja az építőanyagot Gázába, külön folyosón tud segíteni a gázaiaknak, és a Hamász-vezetők elszállásolása sem feltétlenül véletlen. Katar az egyetlen, amely nem akar bosszút állni senkin.
