Az ismerten radikális iszlamista gerillaszervezet nem úgy állt hozzá az irányításhoz, mint 1996-ban, amikor a gyakorlatiasságot teljesen figyelmen kívül hagyva a szigort helyezték előtérbe, főleg vallási téren. Az akkori tálibok valóban terrorszervezetként irányították Afganisztánt, mígnem az amerikai csapatok 2001-es betörését követően visszatértek a hegyekbe, s húsz éven át gerillaharcosokként működtek, amihez egyébként amúgy is jobban értenek. Az amerikai katonák távozásával azonban viharos gyorsasággal elfoglalták az országot, s immáron három éve az ő irányításuk alatt áll Afganisztán.
Természetesen a radikális iszlamisták nem tekinthetők demokratáknak, nem is próbálják így beállítani a rendszerüket, de az ország lényegében működik. Nagyon szűk a mozgástere diplomáciai szempontból, hiszen a legtöbb állam hallani sem akar a nagy szakállú harcosokból lett politikusokról, de tény, hogy a katari Dohában működik egy képviseleti irodájuk, bizonyos együttműködést valósítottak meg Pakisztánnal, Katarral és Kínával, bár az Afganisztáni Iszlám Emírséget senki se ismeri el hivatalosan.
De az afganisztáni emberek láthatóan élni akarnak, így nem csupán a bajokkal foglalkoznak, a bizonytalan jövővel, de öröm is éri őket időként, főleg a krikettválogatottnak köszönhetően.
Afganisztán ugyanis a krikettvilág egyik fontos szereplője. Az angolok által elterjesztett játék rendkívül népszerű Ázsia déli részén, Indiának és Pakisztánnak mindennél fontosabb a másik legyőzése, de nem kérdés, ha valaki a játék feltalálóit fekteti két vállra, az különös értékkel bír. Afganisztán pedig képes volt legyőzni Angliát.
A krikettvilág igencsak zárt közösség, a legmagasabb szintre csak azok kerülhetnek, akiket a többiek elfogadnak. Afganisztán a „test” státuszt 2017-ben kapta meg Írországgal együtt, így jelenleg 12 csapat alkotja az elitet. Az afgánok Pakisztántól tanultak meg játszani, az ott dolgozó afgánok vitték magukkal a sportot a múlt század nyolcvanas–kilencvenes éveiben, s váltak néhány évtized alatt kiválóvá úgy, hogy eközben folyamatos volt a vérontás az országban. Mikor a tálibok visszatértek, a világhírű krikettezők se tudták, miként folytatódik az életük. A tálib kormányzat hivatalosan jelezte, nem kívánnak beleavatkozni a krikettéletbe, folytassák csak a szakmai munkát az eddigieknek megfelelően. Ők pedig ezt tették.
Ennek eredményeként idén júniusban Banglades ellen kivívták a Krikett T20 Világkupa elődöntőjébe kerülést, ami történelmi tett volt számukra.
A siker azt is jelentette, hogy Ausztrália szomorkodhatott, pedig a krikettvilág gigászáról van szó. Ausztrália kicsit túlpolitizálja a sportot, hiszen nem hajlandó Afganisztánnal kiállni kétoldalú találkozón a tálib rendszer emberi jogsértései miatt, ugyanakkor a nagy tornákon nem tiltakozik. Az afgán krikettezők mezén ma is a hatalomátvételt megelőző afgán zászló látható, az iszlám köztársaságé, amelyet elsöpört a tálibok mozgalma, de ez láthatóan nem okoz problémát a rezsimnek.
Az említett világkupa-sikert Mavlavi Amir Khan Muttaki külügyminiszter személyesen méltatta, gratulált Rasid Khan csapatkapitánynak, ehhez pedig az X platformot használta.
Ez is mutatja, hogy bár az afganisztáni rezsim ókonzervatív, pontosan látják, hogy miféle világ van a határokon túl, s ők se ragaszkodnak mindenképpen a szigorhoz. Az Egyesült Államokban és a Nyugat-Indiai szigeteken rendezett vb-t végül India nyerte, Afganisztánnak Dél-Afrika már túl nagy falat volt az elődöntőben. (A krikettre jellemző, hogy a Nyugat-Indiai szigetek egy nem létező ország, a Karib-térség kis államairól van szó, amelyek egy országként indulnak, és hagyományosan bivalyerősek. Az amerikaiak krikettválogatottjáról pedig még maguk az amerikaiak se nagyon hallottak.)